Amikor elindították a programjukat, még nem volt Magyarországon angol nyelvű doktori iskola. Itt egy kicsit egyébként is mások a dolgok: a hozzáállás, a mentalitás, a kritériumok. A hallgatóknak például nagyon komoly publikációs tevékenységet kell folytatniuk. Még a gondolkodásmód is angolszász.

Vastag Gyula és Komlósi László professzorokkal, a győri Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola Gazdálkodás- és Szervezéstudományi Doktori Programjának régi és új vezetőjével beszélgettünk.

Hol a helyük a doktori iskoláknak a felsőoktatási intézményrendszerben?

Vastag Gyula: a felsőoktatási rendszer csúcsán vannak, céljuk az akadémiai utánpótlás biztosítása. A hallgatók között természetesen olyanok is vannak, akik vállalati vagy egyéb karriert követnek, és nem kívánnak akadémiai pályára lépni. Sőt, a mi programunkban ők vannak többségben.

Komlósi László: ugyanakkor a jelenlegi törvények nem tesznek különbséget az akadémiai és a professzionális doktori fokozat között, a követelmények is ugyanazok.

Mi a szerep, hol a helye a győri doktori iskolának?

 Vastag: a győri Széchenyi István Egyetemen négy doktori iskola működik, ezek egyikéről beszélgetünk most. Ennek két programja van: a regionális, valamint a gazdálkodás- és szervezéstudományi. Utóbit jegyezzük mi. Itt helyt adunk azoknak is, akik később nem az akadémiai és kutatói világban akarnak elhelyezkedni, hanem gyakorlati módon szeretnék alkalmazni az itt szerzett tudást.

Amikor 2016 őszén elindultak, először is milyen feladatokat kellett megoldaniuk?

Vastag: az első nagy meglepetés az volt számomra, hogy 2016-ban nem volt Magyarországon angol nyelvű doktori iskola. Voltak ugyan olyan kurzusok, ahol angolul tanítottak, de például az összes szabályzatuk magyarul volt. A mi programunk lett az első, ahol nemcsak a tantárgyakat tanítjuk angolul, hanem arra is nagy erőfeszítéseket teszünk, hogy a gondolkodásmód és a szabályozás is angolszász legyen.

Bár az újjal szemben mindig van egyfajta ellenállás – „mi nem így szoktuk csinálni” –, ennek dacára elmondhatjuk, hogy a Pallas Athéné Domus Sapientiae Alapítvány és a Pallas Athéné Domus Educationis Alapítvány nagyvonalú támogatásai lehetővé tették a zökkenőmentes indulást, és a helyi egyetemi vezetés is mellénk állt.

Mikor értek el áttörést?

Komlósi: két év után már kétkedők is látták, hogy ez egy jó vállalkozás, érdemes csinálni.

Hány diákkal indultak? Honnan verbuválódtak a tanárok?

Vastag: az első évfolyam 21 fős volt. Igyekeztük elkerülni azt a tipikus magyar betegséget, hogy rányomunk egy csomó tantárgyat a diákokra. Összesen 19 tárgyat tanítunk az első négy szemeszterben. Ez azt jelentette, hogy maximum 19 oktató kellett – hiszen akadtak, akik két tárgyat tanítottak –, ezek jóval több mint fele külföldi volt. Az Egyesült Államokból és Európa különböző országaiból érkeztek, kifejezetten a mi meghívásunkra jöttek. Ha ugyanis az a cél, hogy egy világszínvonalhoz közelítő doktori programot csináljunk, akkor ezt nem lehet helyi erőkkel megoldani. Ráadásul ez a győri oktatókra is pozitívan hatott, mert szinte megváltoztatta az egyetemi légkört.

Nehéz volt nemzetközi piacról tanárokat hozni?

Komlósi: mivel egy gyökeresen új szemlélettel induló programot hozott létre Vastag Gyula, nem volt kérdés, hogy ehhez elismert professzorok is kellenek szerte a világból. Jól jöttek a nemzetközi kapcsolatai, hiszen húsz évig tanított az Egyesült Államokban, különböző nemzetközi szervezetek elnökeként, alelnökeként dolgozik, hírneves publikációkkal rendelkezik, sok külföldi kollégával jelent meg együtt –  ezen a szinten az ember felemeli a telefont, és működik a dolog. Rögtön oda tudtuk tenni az induló kurzusokra a megfelelő embereket Amerikából, Kanadából, Olaszországból, Finnországból.

Vastag: persze az is igaz, hogy ez piaci kérdés is, kellett hozzá a Pallas Alapítványok finanszírozása.

Ha már itt tartunk, mire mennek el az alapítványi támogatások?

Komlósi: a hallgatói ösztöndíjakra megy el a legnagyobb rész, továbbá egyéb támogatásukra: konferenciákon való részvételükre, könyvvásárlásaikra, szoftverbeszerzéseikre stb. A második legnagyobb kategória az oktatói honorárium. Utána jön az összes többi apró-cseprő dolog. Az adminisztrációnk nagyon kicsi, mindössze két fő végzi.

Honnan érkeznek a hallgatók?

 Komlósi: az elmúlt négy tanév során sokat változott a hallgatói összetétel. Legelőször magyarországi, általában középvezetői szinten tevékenykedő embereket tudtunk felvenni. Utána a hazai törvények lehetővé tették, hogy a Stipendium Hungaricum rendszeren belül külföldi hallgatók is jelentkezhetnek – állami ösztöndíjjal – felsőoktatási, így doktori képzésekre is. Így a tapasztalt, 30-40 év körüli középvezetők mellé hozzánk is kerültek 20-22 évesek Azerbajdzsánból, Kazahsztánból, Kínából és egyéb országokból. Vannak önköltséges hallgatóink is.

Vastag: a Stipendium Hungaricum nagyszerű program, de kissé kívül van a mi kontrollunkon. Mi minden félévben megvizsgáljuk azt is, hogy megérdemli-e hallgató az ösztöndíjat.

Milyen szempontok szerint válogatnak a jelentkezőkből?

 Komlósi: nyolc-tíz felvételi bizottsági tagunk személyes elbeszélgetések során győződik meg arról, hogy a jelentkező felvehető-e programba. Nagyon szigorúak a követelmények.

 Vastag: hivatalosan három kritérium van. Az egyik, hogy a jelölt előélete mennyire felel meg a program elvárásainak. A másik, hogy megvan-e a megfelelő motivációja. A harmadik pedig, hogy mivel akar foglalkozni, és mennyire kiforrottak az ezzel kapcsolatos elképzelései.

A sok országból, különböző kultúrából érkező hallgatók között milyen a viszony?

Vastag: jelenleg 12 országból vannak diákjaink.

Komlósi: a programunk egyik sajátossága, hogy sok időt szánunk – a vezetők és a vezető oktatók is – arra, hogy a hallgatókkal elbeszélgessünk. Hiszen nagyon más a kulturális hátterük, az akadémiai előképzettségük, és angolnyelv-tudásuk ellenére komoly nyelvi problémáik lehetnek a fogalmi rendszereket illetően. Évről évre növekszik az az igény is, hogy műhelymunkát folytassunk, és átjárás legyen például az egyes évfolyamok között is.

 Hol tart most a doktori program?

Vastag: a negyedik tanévnél tartunk. Az első négy szemeszter után egy komoly vizsga következik. Az eldöntendő kérdés, hogy a jelölt felkészültsége garantálja-e azt, hogy a következő négy féléves kutatási fázisban képes-e elkészíteni a disszertációját. Akik nem bizonyítanak, elbúcsúznak a programtól.

Komlósi: tehát most lesz az első disszertációvédésünk, három hallgató van a „csőben”. Nagyon szeretnénk, ha 2020 márciusában átvehetnék a doktori diplomájukat. Jelenleg összesen ötvenen tanulnak a négy évfolyamban.

Milyen arányt képviselnek azok, akik négy szemeszter után elbúcsúznak?

Vastag: a hallgatók felét. Természetesen nem mindegyikük a vizsgán vérzik el, sokaknak az életkörülményeiben áll be változás. Elválik, férjhez megy, megnősül, külföldre költözik, más állása lesz, megveszik a cégét stb. Persze vannak olyanok is, akiknek mi mondjuk a vizsgán, hogy nincs esélye arra, hogy két-három év alatt megírja a disszertációját, hiszen nem áll azon a szinten.

Amikor már mindenki a kutatásán dolgozik, akkortól személyre szabott a képzés?

Komlósi: teljes mértékben! A hallgató mellé egy olyan témavezető kerül, akivel jól megy az együtt dolgozás szakmailag is, emberileg is. Van olyan eset, amikor másodvéleményt is kérünk, ilyenkor egy második témavezető is bekapcsolódik a munkába. Ha két témavezetője van egy hallgatónak, az szerintem áldásos, hiszen más-más szempontokat ajánlhatnak a kutató figyelmébe.

A képzésben ekkor már csak ez van, semmi más?

Komlósi: igen, csak a témavezetővel végzett munka. Projektvezetőként kéthavonta eredménybeszámolót kapok mind a hallgatóktól, mind a témavezetőktől arról, miként haladnak. Ebben a fázisban most 7-8-an vannak, jövőre már 14-en lesznek. Ez is nagy feladat, megteremteni a kapacitásainkat.

Mit kapnak az iskolától a hallgatók?

Vastag: egy más szemléletet. Nyugodtan kijelenthetem azt is, hogy a mi doktori programunk különbözik a többitől. Tele van külföldi oktatókkal, külön előadókat is hívunk, hallgatóinkat konferenciákra küldjük, és a témavezetők is egészen más szemlélettel dolgoznak velük. A hallgatók új referenciapontokat találhatnak szakmai karrierjükhöz. Az első három végzős hallgatónk egyike osztrák, aki egy német cégnek dolgozik: az Audinak Mexikóban. A másik egy indiai, aki nagykövet a világ több országában. A harmadik magyar.

Milyen útravalót adott Komlósi professzornak, amikor átadta a vezetést?

Vastag: azt mondtam, javítani lehet rajta – mindenen lehet javítani –, de ne rontsanak a minőségen. Nagyon büszke vagyok az eredményekre, ezeket meg kell tartani, és biztos vagyok abban, hogy ez „a gyermek” még fejlődni fog.

Ön milyen ambíciókkal vette át?

Komlósi: a kezdetektől fogva egy tantárgy oktatója és a felvételi bizottság tagja vagyok, mindent belülről ismerek. Megtanultam, hogy a standardokból, a nemzetközi színvonalból nem engedhetünk. Tovább kellett gondolnom, hogy ez mit is jelent, például személyügyileg. Missziómnak érzem, hogy tehetséges fiatal kollégáimat – akik már habilitált egyetemi docensek – bevonjam ebbe a programba, a nemzetközi hírű professzoraink mellé. Témavezetőnek, vagy a felvételi bizottságba, vagy tanácsadói szerepbe, hogy beletanuljanak ebbe a speciális doktori iskolába. Mert ahogy Vastag professzor elmondta, itt egy kicsit mások a dolgok. Más a hozzáállás, más a mentalitásunk, mások a kritériumaink.  Például az, hogy nagyon magas szintű publikációval jöjjenek ki a végén, mielőtt megvédik a disszertációjukat, az sok más doktori iskolában nem elvárás.

Mire a legbüszkébbek a doktori iskolában?

Vastag: arra, hogy működik. És arra, hogy büszkék lehetünk azokra, akik itt végeznek, hogy kitehetjük őket a kirakatba.

Komlósi: mindemellett a Széchenyi István Egyetem rangját is növeltük azáltal, hogy új szemléletű, jól működő doktori programunkat bekapcsoltuk a nemzetközi tudományos-oktatási életbe is.

Melyik az erősebb szál: az akadémiának képzés vagy a gyakorlatnak?

Vastag: többen vannak, akik a gyakorlatot képviselik. De ezzel együtt az akadémiai szál az erősebb. A gyakorlatban érdekelteknek is meg kell mutatnunk az akadémiai elmélet erejét. Csak a gyakorlattal nem tudnak tovább lépni, feljebb jutni. Ezért is fontos az elmélet.

Komlósi: a kutatási szakaszban dől el, hogy ki milyen témával képes foglalkozni, és az ahhoz szükséges módszertant alkalmazza, mert csak így képes eredményt elérni.

Vastag: ekkor fordulnak élesbe azok a dolgok, amelyeket már a legelejétől szorgalmazunk, hogy a hallgatóinknak nagyon komoly publikációs tevékenységet kell folytatniuk. Azt képviseljük, hogy legalább két publikációval kell rendelkezniük neves akadémiai folyóiratokban. Természetesen angol nyelven.

Milyen tervek foglalkoztatják a saját kutatásaikban, miként látják saját munkásságuk hatásait?

Vastag: az utóbbi években egyre inkább a PhD-hallgatóimmal közösen végzem a kutatásaimat, és velük publikálok. Ezek leginkább a termelésirányítással kapcsolatosak, „lean management” szolgáltatások, és a közmenedzsment témaköreire irányulnak.

Ami az oktatást illeti, nagyon sokáig tanítottam MBA programokban, majd egyre inkább PhD projektekben vállaltam kutatásaimhoz kapcsolódó témavezetést és oktatást. A kutatás és az oktatás mellett a Budapesti Corvinus Egyetem (BCE) kutatási rektorhelyetteseként és doktori iskolavezetőjeként jelentős kutatásszervezési és adminisztratív feladataim is vannak. Ha munkám eredményeként a BCE kutatási infrastruktúrája, a végzett hallgatók külső megítélése és kollégáim kutatási teljesítménye még jobb lesz, akkor nagyon elégedett leszek.

Komlósi: az első nemzetközileg jegyzett tudományos munkán Hollandiában jelent meg 1984-ben, kezdő egyetemi adjunktusi koromban. Akkor kandidátusi disszertációm fő kutatási irányát kellett szem előtt tartanom, ahhoz gyűjtöttem publikációkat. Az idők folyamán többféle, a tudományos érdeklődésem központi kérdéseit különböző szempontból vizsgáló témát dolgoztam fel. Ma is ezt a kutatási filozófiát követem, nem zárkózom be egyetlen elmélet vagy paradigma béklyójába.

Amikor pedig a pályakezdő, kutatási érdeklődésüket kialakító doktoranduszok fejlődéséért vagyok felelős – akikkel közös kutatási programokat is végzünk, és együtt publikálunk –, egyben a saját kutatási területemet kiszélesítő tevékenységet is folytatok. Az új, közösen megfogalmazott kutatási eredmények az oktatásban szinte direkt módon jelennek meg. Vallom azt, hogy a legtapasztaltabb professzor is állandó önképzést folytat: vagy a saját maga választotta olvasmányok integrálásával, vagy a doktori műhelyben megfogalmazódó eredményeknek a saját gondolati rendszerébe történő dinamikus beépítésével.

Eddigi munkásságom ahhoz segít hozzá, hogy újabb és újabb szempontok, módszerek, megközelítések figyelembe vételével határozottan tudjak állást foglalni a tudományos kérdésekben, és a velem együttműködő fiatalokat is orientálni tudjam saját nézeteik kialakításában.

 

VASTAG GYULA SZUBJEKTÍV PORTRÉJA

Vastag Gyula, a győri Széchenyi István Egyetem doktori iskolája gazdálkodás- és szervezéstudományi programjának alapító igazgatója jelenleg a budapesti Corvinus Egyetem professzora és tudományos rektorhelyettese.

Hogyan került a tudományos-oktatói pályára?

Véletlenül! Somogyi parasztgyerek vagyok, egy kis faluban, Bálványoson születtem. Siófokon jártam gimnáziumba. Nagyon jó emlékeim vannak ezekből az időkből, akkor tanultam meg angolul. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végeztem. Jó tanuló voltam, és a Matematikai és Számítástudományi Intézetben már negyedéves koromban megbíztak, hogy legyek külső óraadó. Így kezdődött.

Az egyetem elvégzése után Dunaújvárosban dolgoztam egy építőipari vállalat gazdasági osztályán. Több mint őt évig tartott, de közben végig tanítottam is, hetente háromszor ingáztam Budapest és Dunaújváros között.

Amikor visszakerültem a „Marx Károlyba”, akkor írtam és publikáltam pár tudományos dolgozatot. Chikán Attila volt a témavezetőm.

1989-ben az Egyesült Államokba mentem öt hónapra, aztán tizenhét év lett belőle. Ez az időszak határozta meg szakmai hozzáállásomat, alakította ki értékrendemet. Tanítottam az Indiana Egyetemen, a Michigan Állami Egyetemen és egy észak-karolinai egyetemen. A 2000/2001-es tanévben Stuttgartban az ellátásilánc-menedzsment programok professzora voltam. 2005 és 2007 között szintén vendégprofesszorként tanítottam Hollandiában, a Groningeni Egyetemen. 2006-ban hazatértem, és belecsöppentem a magyar valóságba. Egy évig a CEU-n oktattam, utána a Corvinus következett, majd megkezdődött a vidéki pályafutásom. Három évet töltöttem Veszprémben, a Pannon Egyetemen, majd 2013-ban Győrbe hívtak. Azután 2015-ben kaptam a felkérést a doktori iskola előkészítésére.

Az oktatás tehát végig kísérte egész eddigi életét. Mi tartotta az oktatásban? Mire emlékszik vissza szívesen?

Ugyanezt csináltam mindenütt. Amikor úgy érzem, sikerült átadnom egy ismeretanyagot hallgatóságnak, az akkora energiát ad, hogy abból el lehet élni akár egy hónapig is. Ha valami nagyon nem megy, az viszont teljesen letaglózza az embert. Általában jó oktatónak tartanak, kaptam is díjakat ezért. Gyakran showműsor egy-egy előadás, hiszen szórakoztatni kell a hallgatóságot. A Michigan Business School-beli óráimhoz például napokig kerestem olyan vicceket, amelyek beleillenek a témába, illusztrálnak valamit – és ébren tartják a diákokat.

 Hogyan alakult tudományos pályája?

Kutatási témám a tevékenységirányítás és annak kiterjesztése, az ellátási láncok. Ez is véletlenül alakult így: tervgazdaság–matematika szakon végeztem, tehát öt évig tanultam matematikát. Ez egy nagyon jó alapnak bizonyult az Egyesült Államokban. Az egyébként mindig nagyon hasznos, ha az ember ért a modellekhez, a statisztikához. Már az első öt hónapban, az Indiana Egyetemen „felfedezett” egy neves professzor, akivel sokat dolgozhattam, és nagyon sokat publikáltunk.

Most választásra „kényszerítem”: a sok közül melyik publikációját ajánlja a figyelmünkbe?

Talán hármat említenék. Az első egy Elsevier könyv, és nagyon sok folyóirat-megjelenés kapcsolódik hozzá. Szerzőtársammal, D. Clay Whybark professzorral két iparágat hasonlítottunk össze a világ 12 országában; az egyik iparág különböző textilneműket (törülköző, ágyneműk stb.), a másik szerszámgépeket gyártott. A kimenő dolog a két iparágnál ugyanaz, de az irányítási rendszer, a termelési gyakorlat nagyon erősen különbözik – attól függően, hogy milyen iparágban és melyik országban működik. Erre nagyon sokat hivatkoznak, ezzel szereztem nevet külföldön. A másik vonulat, amivel foglalkoztam, a környezetvédelem és a fenntarthatóság – érdekes módon ezek a legtöbbet hivatkozott publikációim. A harmadik témám, amelyet két fiatal kollégával, Benedek Gáborral és Lublóy Ágnessel kutattunk és díjat kaptunk, az a network, a hálózati hatás kutatása.

Család? Kikapcsolódás?

Volt feleségem és felnőtt gyerekeim az Egyesült Államokban maradtak, gyakran meglátogatom őket. Jelenlegi feleségemmel Budapesten élünk. Sokat járunk színházba, koncertekre. Szeretünk kirándulni és utazni. Legutóbb Mallorcán voltunk.

A sportolást nagyon fontosnak tartom: tenisz, síelés, jóga, biciklizés, kajakozás mind jöhet. Otthon van egy kis gym-em is, ott szoktam erősíteni.

Olvasásra, a szakirodalmon kívül, alig jut időm. Amikor a HÉV-en utazok, akkor viszont mindig olvasok. Mindenkinek ajánlom egyik kedvencemet, a Jack Reacher-novellákat, Lee Child a szerző.

 

 KOMLÓSI LÁSZLÓ SZUBJEKTÍV PORTRÉJA

 Komlósi László egyetemi tanár, a győri Széchenyi István Egyetem doktori iskolája gazdálkodás- és szervezéstudományi programjának igazgatója.

Hogyan került a tudományos-oktatói pályára?

Pécsiek vagyunk, de egy véletlen folytán Szigetváron születtem. Édesapám alföldi, édesanyám baranyai. Negyedik gyerekként születtem, én voltam az utolsó a sorban. Mindkét oldalon református családból származom, nagyapám és nagybátyáim református lelkészek voltak. Nagyon jó gimnáziumba jártam – korábban cisztercita iskola volt –, ott tanultam meg igazán angolul.

1978-ban szereztem diplomát Szegeden, és mindjárt tanársegédi állást kaptam a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán. Egy tanársegédnek az oktatás mellett kutatást is kell végeznie, így kerültem bele ebbe a világba. Sikerült négy éven belül egyetemi doktorátusi fokozatot szereznem. Témám a kommunikációelmélet volt, érdekelt, hogy a különböző szervezetekben milyen fajta dinamikák működhetnek.

Ezután Közgazdaságtudományi Karról átmentem a Bölcsészettudományira, az angol–amerikai intézetbe adjunktusnak, majd docensnek. Ez a váltás nagyon fontos volt számomra, mert a nyelveket is nagyon szeretem. Életem során az angol, orosz és német nyelv mellett a franciával és a norvéggal is foglalkoztam. Itt a kommunikációelméletnek azt a területét kutathattam, amelyet pragmatikának neveznek.

Úgy hozta az élet, hogy 1986–87-ben vendégprofesszornak hívtak az Indiana University of Pennsylvania intézményébe, 1989–91-ben pedig Humboldt posztdoktori ösztöndíjas lehettem Saarbruckenben,Németországban. Mindkét helyszínen velem volt feleségem és két kislányunk. Az iskolában megtanulták az amerikai angolt, néhány évvel később pedig megerősítették az édesanyjuktól kapott német tudásukat, így a nyelvekkel ők is haladtak.

Azután az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a Pszichológia Tanszék docense lettem. Ott kognitív tudományt és kognitív nyelvészetet tanítottam öt évig. Majd megszereztem a habilitációmat. Egyetemi tanári kinevezést a pécsi egyetemen kaptam. Tehát visszatértem.

2014-ben hívtak meg Győrbe, egy új tanszék alapítására, amely javaslatomra a vezetéstudomány és szervezeti kommunikáció elnevezést kapta. Alapító professzornak mentem oda. Ez abban az időben volt, amikor Vastag Gyula is éppen Győrbe került. Évekig nemzetközi rektorhelyettes voltam. Nagyon dinamikusan fejlődik az egyetem, van például egy kompetenciaközpontja, amely a felsőoktatás és a gazdasági szféra találkozóhelye, én látom el az elnöki teendőket. 2019 nyarán pedig átvettem a doktori program irányítását.

 Mit adott Önnek ez a pálya, mit szeret benne?

 Nyilván kell hozzá komoly elhivatottság. A szüleim is tanáremberek, édesapám is egyetemen tanított. Azt láttam a családban, hogy értékes dolog a jövő generációjával foglalkozni. Tehát nagyon sok fantáziát láttam az oktatásban, segíteni a tehetséges fiatalok fejlődését. Ezért jártam a délszláv háború végén legalább nyolc évig péntek-szombat-vasárnap Bihácsba, Bosznia-Hercegovinába, ahol vendégprofesszorként tanítottam. Ott voltak a rombolás helyszínén a tehetséges gyerekek, akikkel foglalkozni kellett. Nekem megrázó és egyben felemelő élmény volt azzal a szociális környezettel megismerkedni, és elérni, hogy a legkiválóbbak az Egyesült Államokban és Angliába tanuljanak tovább. Látni, hogy sikeres emberek lettek.

Talán tanári hitvallásomnak is mondhatom, hogy nemcsak tananyagot tanítunk. Egy olyan életvezetési útravalót is adunk, sőt együtt alakítjuk ki a hallgatókkal – ez igaz a doktori iskolára is –, amely szerint a nehézségek elől nem kell kitérni, ezek inspirációt is jelenthetnek. A másokkal való együttműködés képességét is fontosnak tartom kialakítani önmagunkban és másokban is.

Mit emelne ki a tudományos munkáiból?

A rangos holland tudományos folyóiratokban megjelent néhány tanulmányomat, mert ezekre nagyon sok hivatkozás történt. Ezek az érveléstudománnyal, illetve a kognitív nyelvészettel foglalkoznak. Szeretem azokat a könyveimet is, amelyek Angliában és Hollandiában jelentek meg, és ottani kollégáimmal szerkesztettem. A szerkesztett kötetek azért izgalmasak számomra, mert azok az általam felkért tudósok munkáit tartalmazzák.

Család? Kikapcsolódás?

Feleségem is egyetemi oktató, az ELTE germanista professzora. Két lányunk van, az egyik pszichológus, a másik orvos. Amikor még kicsik voltak, a tengerpartra szerettünk járni. Most pedig, hogy már kettesben utazunk, inkább a hegyvidékeket preferáljuk. Nagy sétákat, túrákat teszünk. Ezenkívül kerékpározni szoktam, és úszni is járok.

Ami az olvasást illeti, a szakirodalom követése elveszi az időmet, alig jut a szépirodalomra. Lehet, hogy szentségtörés, de most éppen Dosztojevszkijt olvasok angolul, noha oroszul is megtehetném. Figyelemmel kísérem a kortárs magyar irodalmat is, költő és író barátaim is vannak. A szociológiai művek is érdekelnek.

Szeretek főzni is, valami érdekeset, olyat, amit én kreálok, legtöbbször intuitív módon.

Galéria