Magyarország előtt is nyitva áll az az út, amelyet követve Szingapúr mára a világ legfejlettebb gazdaságai közé emelkedett – állítja Keong Leong, a California State University professzora, a Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola Gazdálkodás- és Szervezéstudományi Doktori Programjának (SzEEDSM) nemzetközi hírű oktatója. A globális beszállítói láncok egyik legismertebb kutatója szívesen jön Magyarországra, és még azt is tudja, mennyi időbe telik, ha Miskolcról Aggtelekre szeretnénk buszozni.

Területének, a beszerzésmenedzsmentnek elismert szakértőjeként valószínűleg számos meghívást kap a világ minden tájáról. Milyen érvek szóltak Budapest mellett?

Vastag Gyula professzort már sok-sok éve ismerem, így azonnal igent mondtam a felkérésére. A SzEEDSM angol nyelvű, nemzetközi programjához kiváló körülményeket biztosítanak, felkészült hallgatókkal és szigorú követelményekkel: ilyennel csak nagyon ritkán találkozom. Ez már a harmadik alkalom, hogy Magyarországon tanítok. Budapestet és az országot is nagyon megkedveltem, számos helyen megfordultam a Balatontól Aggtelekig. A magyarok nagyon készségesek – bár az angol nyelvismeret hiánya gyakran meggátolja őket abban, hogy a külföldi utazónak segítsenek. Nekem pedig általában jól jön az útbaigazítás, hiszen mindenhova vonattal vagy busszal közlekedem, így ugyanis sokkal többet látok az országból

Joel D. Wisnerrel és Keah-Choon Tannal közösen írt könyve, a „Principles of Supply Chain Management” a világ számos egyetemén kötelező tananyag.

A könyv, amely immár az ötödik kiadásánál tart és csak az Egyesült Államokban közel 60 felsőoktatási intézmény használja, „szükségből” született. PhD-tanulmányaim idején, a múlt század 80-as éveiben a beszállítói láncok menedzselésének tudománya még egyáltalán nem létezett. Azért írtuk meg a könyvet, hogy legyen miből tanítanunk.

Az angolon kívül elérhető a tankönyv más nyelveken is?

Kínai fordítása készült csak el. Valójában az angol kiadás is kielégíti az igényeket, hiszen a világ minden táján tartanak angol nyelven közgazdasági kurzusokat – ebbe a sorba illeszkedik SzEEDSM menedzsment program is. Létezik viszont egy „International Edition”, amely tartalmában egyáltalán nem különbözik az eredeti kiadástól, viszont más papírra nyomtatták, így olcsóbban hozzáférhető azokban az országokban, ahol az amerikai ár túl magas lenne a diákok számára.

A pályáját menedzserként kezdte, mennyire befolyásolta ez az akadémiai pályafutását?

Kilenc évig dolgoztam menedzserként különböző vállalatoknál, és ez a tapasztalat alapvetően meghatározta a gondolkodásomat. Mindig a gyakorlatot, a gyakorlati alkalmazhatóságot tartom szem előtt – az „elméleti” jellegű munkáimban is.

Melyek ma a beszerzésmenedzsment „forró témái”?

Az első a fenntarthatóság. Ennek jelentőségét mi sem mutatja jobban, minthogy néhány éve már létezik egy ISO szabvány is (a 20 400-as), amely a beszerzések során követendő irányelveket rögzíti. A második a kockázatkezelés. Akár politikai, akár természeti jellegű egy kockázat, a beszerzésekre mindig hatást gyakorol, gondoljunk csak egy olajfinomítót érő dróntámadásra vagy egy dollármilliárdos károkat okozó szökőárra. A harmadik a szaktudás jelentősége. A beszerzések területén nagyon kevés a képzett szakember, ami mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a beszerzés vállalaton belüli funkciója megváltozott: a nem is olyan távoli múltban a működés részét képezte, mára viszont stratégiai funkcióvá vált. A beszerzések megfelelő menedzselése egy vállalat számára versenyelőnyt jelent. Már nem csupán az számít, hogy hol és mit vásárolunk, ma már „magasabb szempontokról” van szó: arról, hogy honnan származnak a forrásaink.

Több cikkében foglalkozik egészségügyi menedzsmenttel. Miért érdemelnek a kórházak kitüntetett figyelmet a beszerzések területén?

Az Egyesült Államokban az egészségügy egésze magánkézben van, a költségek rendkívül magasak – ezeket persze mi álljuk az egészségbiztosítások kifizetésével. Az utóbbi években fontos folyamatok mennek végbe: a betegkartonok kora véget ért, minden adatot számítógépen tárolnak, a digitalizálás csökkenti a költségeket.

A digitalizálás a beszerzési folyamatokat nem csupán az egészségügy területén változtatta meg. Sokat hallunk a blockchain technológiában rejlő lehetőségekről.

Ez a technológia egyszerre biztosítja az elérhetőséget és a csalással szembeni biztonságot, így – bár még nagyon új – elképzelhető, hogy forradalmasítani fogja a beszerzés teljes területét.

A digitalizáció mellett a változások másik – régebben működő – erős motorja a globalizáció.

A globalizáció természetesen eddig is meghatározó tényező volt, de a beszállítói láncokban manapság is komoly változások mennek végbe. A kínaiak például már Vietnamban építenek gyárakat. Kínában a „régi szép időkben” az olcsó cipőket gyártották, ma már csak a drága lábbelik készülnek ott – az olcsó cipőket Vietnámban állítják elő. A magyarázat egyszerű: Vietnam olcsóbb, és az alacsonyabb minőségű termékek esetében rendelkezésre áll a munkaerő is. Bonyolultabb termékekre ez már nem áll. Ez az oka, hogy az Apple nem tudja egyik napról a másikra elköltöztetni kínai gyárait, hiszen az a beszállítói hálózat és az a szakértelem, amely az iPhone-ok gyártásához szükséges, csak hosszú évek alatt építhető fel és teremthető meg. Nem csupán az árak számítanak tehát, hanem – legalább ilyen súllyal – a megfelelően képzett munkaerő is.

A szakképzett munkaerő ugyan komoly vonzerőt jelent a fejlett világ vállalatai számára, de vajon miként lehet kitörni a beszállítói státusból?

Vegyük alapul Szingapúr példáját. Néhány évtizede az ország csupán az alacsony munkaerőköltségek miatt volt vonzó a külföldi cégek számára, ma viszont az egy főre eső GDP már magasabb, mint az Egyesült Államokban. Eleinte a legegyszerűbb gyártási folyamatokkal foglalkoztak, aminek alig volt hozzáadott értéke. Ma már a sokkal nagyobb hozzáadott értéket képviselő tervezés területén is élen járnak, a Hewlett-Packard nyomtatóit például a szingapúri design-központban tervezik meg.

Követhető ez a pálya Magyarország számára is?

Természetesen! Ahogyan az Audi Győrben dolgozó mérnökei is egyre képzettebbek lesznek, az anyacég is egyre többet fog rájuk bízni. Az Audi prémium minőséget gyárt, prémium áron, lesz pénze megfizetni a képzett magyarországi munkaerőt is.

Sokszor halljuk, hogy a magyar gazdaság egyik legnagyobb problémája az export alacsony hozzáadott értéke.

Ez egyelőre így van, de vegyük figyelembe, hogy a fejlődéshez idő kell.

Mennyi idő?

Nézze, én a múlt század 70-es éveiben nőttem fel, 73-ban végeztem a Kuala Lumpur-i Malaya Egyetemen. A 70-es években az Intel Malajziában gyártott mikrochipeket – de ott csupán az összeszerelést végezték, minden alkatrész importból származott, így a gyártás hozzáadott értéke rendkívül csekély volt. Ezt a munkát ön is meg én is el tudtuk volna végezni, nem csoda, hogy a bérek alacsonyak voltak. A keresetek csak akkor kezdtek emelkedni, amikor megjelentek a magasabb hozzáadott értéket képviselő területek – pontosan úgy, mint Szingapúrban. Ezt a hatást erősíti egy másik tényező is, amit ma például Kínában is láthatunk: amint egyre több iparág „ver gyökeret” egy országban, a képzett munkaerő iránti kereslet is megugrik, ami fölfelé hajtja a béreket. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, a folyamat Malajziában és Szingapúrban is nagyjából 40 évig tartott. Már az is egyfajta csoda, hogy ennyi idő alatt Szingapúrnak sikerült a harmadik világból a fejlett ipari államok közé küzdenie magát. De a változás ma akár még ennél gyorsabb is lehet.

Hogyan tudja egy ország felgyorsítani ezt a folyamatot?

A kormányok tehetnek a legtöbbet ezért. Megfelelő ösztönzőkkel – például adókedvezményekkel – rá tudják venni a multinacionális nagyvállalatokat a beruházásra. Ki kell építeni a megfelelő infrastruktúrát, ki kell képezni a megfelelő munkaerőt. Mindehhez nagyon fontos a politikai stabilitás. Ahol évente változik a kormány – és vele a gazdaságpolitikai irányvonal –, oda nem szívesen mennek a vállalatok. De van még egy nagyon fontos szempont. A munkaerő tekintetében ugyanis nem csupán a szakképzettség számít, hanem az is, hogy a dolgozók elkötelezettek legyenek a kemény munka mellett. Vannak országok, ahol hiába tart reggel 8-tól délután 4-ig a munkaidő, ha 2-kor kérünk valamit, akkor a válasz az: „majd holnap” Ilyenkor hiába fizetünk 8 órát, csak 6 órát kapunk, ami nem nevezhető jó üzletnek. Magyarországon ilyen probléma szerencsére nincs, a szingapúri példa megismétlésének ez nem lehet akadálya.

Galéria