A filozófia már-már a haszontalanság szimbólumává válik a magyar közéletben, ám a győri doktori iskolában szerencsére nem lehet tetten érni ezt a negatív hozzáállást, a hallgatók fogékonyak az absztrakt-elméleti problémák iránt is.

Demeter Tamás professzorral, a győri Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola Gazdálkodás- és Szervezéstudományi Programjának oktatójával, az MTA doktorával beszélgettünk.

 Hogyan és mikor került a győri doktori iskolába?

Már a kezdet kezdetén is jelen voltam, hiszen a tudományfilozófia-tudományelmélet blokk felelőseként a programírásban, a képzési anyag összeállításában is részt vettem. Baracskai Zoltán professzor, a SzEEDSM doktori program tudományos igazgatója keresett meg a feladatra.

2016 őszén indult az oktatás, ahol egy alapozónak szánt féléves kurzust tartok. Ennek célja, hogy a különböző, igen változatos gazdasági, műszaki, társadalomtudományi háttérrel érkező hallgatók valamiféle bevezetést kapjanak a tudományelmélet alapvető kérdéseibe.

Mit szeretne átadni a kurzus során?

A témáim meglehetősen absztraktak, a hallgatók pedig általában az absztrakció nem ilyen szintjén találkoznak a problémákkal. Ebben az időkeretben tulajdonképpen egy „egyszerűsített” tudományfilozófiát kínálhatok számukra. Ez azt jelenti, hogy nem olyan komplexitással tárgyaljuk a felvetett témákat, mint amilyent megérdemelnének.

Olyan kérdésekre keresünk például választ, mint mitől tudomány a tudomány; miben áll a tudományos módszer; hogyan bontakozott ki az a módszertan, amelyet ma a modern tudomány lényegének tekintünk; miben különbözik a természet- és társadalomtudományok módszertana; hasznos akar-e lenni elsősorban, vagy a világ megértésére törekszik – és még hosszan sorolhatnám.

A hallgatókra hogyan hat ez a kurzus? Van-e valamilyen élménye ezzel kapcsolatban?

Nemcsak a magyar közéletben, hanem a nyugati kultúrában általában is érezhető valamilyen ellenszenv a bölcsészettudományokkal kapcsolatban, a filozófiával szemben meg különösen. Sokak szerint jellemzően haszontalan.

Mivel a filozófia már-már a haszontalanság szimbólumává válik, arra számítottam, hogy ezzel az ellenszenvvel találkozom a kurzuson is. De itt egyáltalán nem ez a helyzet! Kifejezetten lelkesítő az az érdeklődés, amely a hallgatók többsége esetében megnyilvánul. Nagyon érdekes diszkussziók alakulnak ki. Kimondottan élvezetesek ezek az órák, és az absztrakt-elméleti problémák iránt fogékonnyá váló hallgatók teszik azzá.

A kutatás és az oktatás szerves egységet alkot a pályáján?

 Az egyetem elvégzése óta, 1997-től folyamatosan dolgozom egyrészt az MTA BTK Filozófiai Intézetben – bár most már nem az akadémiáé ez a kutatóhely ­–, emellett van egyetemi oktatói karrierem is.

Vegyük sorra pályája főbb állomásait!

A Miskolci Egyetemen filozófia szakán végeztem, utána rögtön dolgozni is kezdtem. A filozófiai intézeti kutatói munkám mellett a Miskolci Egyetemen is oktattam. Utána mesterdiplomát szereztem az Bristoli Egyetemen, majd rögtön utána doktori képzésre Cambridge-be mentem. De közben itthon is részt vettem különböző doktori képzéseken. A Műegyetemen, majd Cambridge-ben is megvédtem egy-egy doktori értekezést.

Ekkoriban még csak tanult?

A kutatói és az oktatói állásomat is megtartottam, ezekben az időkben fizetés nélküli szabadságon voltam. Közben különböző ösztöndíjakkal külföldön is kutattam: például Edinburgh-ban, Berlinben a Max Planck Intézetben, Cambridge-ben és Hollandiában.

Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára vagyok. A szociológiatanszéken tanítok, elsősorban szociológiatörténetet, tudásszociológiai tárgyakat és némi szociológiaelméletet is.

Itthon egyébként vendégoktatóként több helyen is oktattam hosszabb-rövidebb ideig. Cambridge-ben is tanítottam két éven keresztül, valamint egy doktori szemináriumban Szingapúrban. De inkább kutatói pozícióim voltak külföldön.

Mit szeret az oktatásban? Hogyan hat, egyáltalán hat-e a kutatói pályájára?

A csillogó szemű hallgatókat kedvelem, és az interakciót a csillogó szemű hallgatókkal. Épp ezért a szemináriumi foglalkozásokat jobban szeretem, mint az előadásokat. Egy oktató számára az a csúcs, amikor egy hallgató kollégává válásának folyamatában szerepe lehet. Néhány ilyen esethez nekem is volt szerencsém. Felemelő érzés, amikor egyre elmélyültebbé válnak a diszkurzusaink. Ezekből én is sokat profitálok, kutatási problémáim jó része ilyen beszélgetésekből ered.

Mi a kutatási területe?

Három kutatási területem van. Az egyik a pszichológia filozófiája. A kérdésem tulajdonképpen az, hogy mit is csinálunk, amikor mentális állapotokat, hiteket, vágyakat, érzelmeket tulajdonítunk egymásnak. Az általános vélekedés szerint ez azért történik, hogy megmagyarázzuk, illetve előre jelezzük a viselkedést. Véleményem szerint igazából nem erről van szó, erre a célra a hétköznapokban használt pszichológia nemigen alkalmas. Valójában inkább arra való, hogy egymás viselkedését értékeljük: orientáljunk és/vagy manipuláljunk.

A második kutatási területe?

Ez a 20. századi magyar eszmetörténet. Koncepcióm szerint a jelentős magyar teljesítmények mind magukon viselik valamilyen fajta szociológiai orientáció jegyeit. A kérdésre, hogy mitől magyar a magyar filozófia, a válaszom az, hogy ettől a szociológiai érzékenységtől. Ez a nyugati filozófiai többi iskolájára nem jellemző, vagy nem ilyen erőteljesen érvényesül.

Ha elfogadjuk, hogy ez a magyar filozófiai gondolkodás jellegzetessége, akkor egészen szép, koherens történetívet tudunk felrajzolni a 20. század minden olyan filozófiai teljesítményéről, amely magyarnak is, és jelentősnek is tekinthető. És számos kevésbé jelentős teljesítmény is elhelyezhető ebben az erőtérben.

Ki közülük a kedvenc alakja?

Ha ki kellene ragadnom egyvalakit, akkor Molnár Antal lenne az. Tavaly megjelent kis könyvemben – büszke vagyok rá, hogy a Rózsavölgyi Kiadó jelentette meg –, amelyben a 20. századi magyar zeneesztétika szociologizáló hagyományainak történetét írtam meg, szerepel ez a nagyszerű, kimondottan szórakoztató zeneesztéta, zenetörténész. A szociologizáló zeneesztéták nagyon szellemesen írtak, és Molnár Antal az egyik legjobb tollú, kiváló humorú szerző. Sajnos ma már senki sem olvassa.

Mi a harmadik kutatási területe?

A 18. századi filozófia- és tudománytörténet, a skót felvilágosodás, ezen belül a newtonianizmus története. Ami leginkább érdekel, hogy miként kapcsolódtak össze a természet- és morálfilozófiai vizsgálódások. A 19. századig minden, amit ma tudománynak nevezünk, az természetfilozófia néven futott. Newton is filozófusnak tekintette magát, nem tudósnak.

Az a tevékenység, amit akkor a természetfilozófusok végeztek, ma a tudománytörténeti kánon része, a morálfilozófusoké pedig filozófiatörténetié. A két diszciplína művelői ma már kevéssé kommunikálnak egymással. Ez a 18. században nem így volt. Az én megközelítési módom ennek az egységnek próbál igazságot tenni.

Mi a tételmondata?

Előbb hadd tegyem még hozzá, hogy akkoriban Skócia a világ egyik intellektuális központja volt. Nagyon sok minden, amit ma társadalomtudománynak nevezünk, a skót felvilágosodásban gyökerezik. Elég, ha csak Adam Smith vagy David Hume szerepére gondolunk a modern közgazdaságtan, illetve a kognitív pszichológia vagy akár a szociológia megalapozása tekintetében.

Ami a tételmondatot illeti, azt állítom, hogy a 18. századi morál- és természetfilozófia fejlődése elválaszthatatlan egymástól. Ma ezeket külön kánonokban, külön módszerekkel, külön szerzők tanulmányozzák. Ezeket egységben kell szemlélni!

Jelenleg mit kutat?

A magyar eszmetörténeti hagyomány teljes feldolgozására készülök. A koncepció magvát már megírtam, résztanulmányaim és köteteim is vannak – köztük az előbb említett zeneesztétika-történet –, de még nagyon sok mindenről lehet beszélni. Ezeket a már megszületett munkáimmal együtt szeretném egységes keretben, nagymonográfiában prezentálni.

Egy David Hume ismeretelméletének problémáiról és megoldásairól szóló kötet megírásába is belefogtam. Azt mutatom be, hogy azok a problémák, amelyekkel Hume birkózik, nem absztrakt filozófiai felvetések, hanem saját kora tudományos gyakorlatában gyökereznek.

Kérek egy példát!

Itt van mondjuk az indukció problémája. A modern természettudomány legkésőbb Newton óta abban a meggyőződésben él, hogy számos egyedi eset megfigyeléséből és különböző kísérletek nyomán törvényszerűségeket lehet megállapítani. De van itt egy nagyon problematikus lépés: következtethetünk-e véges számú megfigyelt jelenségből valamilyen általános törvényszerűségre, természeti törvényre? Ez a probléma nem kapott hangsúlyt a 18. század előtt, pedig kétezer év alatt valaki csak észre vehette volna. Miért itt jelenik meg? Mert akkor válik olyanná a tudományos gyakorlat, hogy kitermelni ezt a filozófiai problémát.

Hume egy könyvében összefoglalja álláspontját az effajta kérdésekben. Én pedig megmutatom a filozófiatörténeti kánon egyik hőséről, hogy az ő problémái valójában a tudománytörténeti kánonban gyökereznek, érdemes ezekre a kapcsolódásokra figyelnünk.

Mennyire unikális ez a kutatási téma, illetve szemlélet?

Az a szemléletmód, amely egységben kezeli a természet- és morálfilozófia 17–18. századi fejlődését, nemigen elterjedt. Idehaza más nem is foglalkozik vele, ugyanakkor nemzetközi viszonylatban már terjedőben van. Sok újdonságot mondhatnak általa a tudománytörténészek is, meg a filozófiatörténészek is. A problémát az okozza, hogy kevéssé beszélik egymás nyelvét. Azért van nekem valamennyi előnyöm, mert egy kicsit tudománytörténészként, és egy kicsit filozófiatörténészként is „képződtem”. Beszélem mind a két nyelvet, ezért tudok mind a két csapatnak olyat mondani, amit maguktól nem gondolnának. Egyébként a legcsillogóbb publikációim nemzetközi szinten ebben a témában vannak.

Térjünk is rá a publikációira! Mit emelne ki ezek közül?

Hazai viszonylatban a legidézettebb művem az a 2011-es könyvem – A szociologizáló hagyomány –, amely legelőször propagálta a szociologizáló magyar filozófiatörténet-olvasatot.

A nemzetközi citátumok tekintetében pedig a legjelentősebb az a cikksorozat, illetve az ebből összeállt könyv, amely David Hume filozófiáját helyezi el a newtonianizmus kontextusában.

Mi jelent kikapcsolódást az ön számára?

Ha az ember filozófiával foglalkozik, akkor nagyon könnyen munkába fordulhat minden. A klasszikus zene hallgatása például kikapcsolódásnak tűnik, de oda vezetett, hogy gondolkozni kezdjek a zenéről. Így született meg a már emlegetett zeneesztétika-történeti kötetem.

Így vagyok az irodalommal meg a képzőművészettel is. Nemcsak maga az alkotás érdekel, ha nem az is, hogy mi az a mögöttes általános tartalom, amit le lehet szűrni belőle. És innentől kezdve már ott tartok, hogy dolgozom. Ám abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a hobbim a munkám.

Az irodalomban mi a személyes érdeklődése?

 Nagyon jól elvagyok Dosztojevszkijjel, Thomas Mann-nal vagy Máraival.

Kirándulás, sport? Ezektől mentes az élete?

Nem, nem. Elég sokat kerékpározom, no ekkor tényleg ki tudok kapcsolódni. Bár ha belegondolok, hogy félfüllel ilyenkor is zenét hallgatok…

Galéria