Olyan korban élünk, amikor szinte mindenben egzisztenciális fenyegetést látunk – mondja Frank Füredi, a győri Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola Gazdálkodás- és Szervezéstudományi Doktori Programjának oktatója, a University of Kent professzor emeritusa, aki szerint a nyugati világ legnagyobb tragédiája, hogy a félelem elveszi az emberek önbizalmát. A professzor fontosnak tartja, hogy hazánkban is kikérik a véleményét.

Több könyvet is írt a kockázatról és a félelemről. Valóban a kockázattól való „félelem kultúrájában” élünk, amint azt az egyik könyvének címe („Culture of Fear”) is sugallja?

Édesapámtól még azt tanultam: háromféle kockázat létezik, a jó, a rossz és az ismeretlen, amely utóbbi lehet jó is, rossz is. Manapság a „good risk” már nem is létezik. Aki kockázatot vállal, azt automatikusan felelőtlennek tekintik. Ha egy cég működésére azt mondjuk, hogy „risky behavior” jellemzi, az egyértelműen negatív ítélet. Ez az attitűd a gazdaság egészére kihat. A vállalatok ahelyett, hogy új technológiákba fektetnének be, inkább különféle pénzügyi konstrukciókban forgatják és fialtatják a pénzüket. Nem véletlen, hogy a számos nagy autógyártó a hitelezésből magasabb profitot termel, mint az „alaptevékenységből”. Ez a szemlélet már Kaliforniában, az innováció fellegvárában is elterjedőben van, gondoljunk csak a Facebook kriptovaluta-terveire. Pedig a fejlődés motorja a kockázatvállalás, a bátor előrelépés, és senki sem lehet igazi vállalkozó kockázatvállalás nélkül.

Ez csak a nyugati világra jellemző, vagy globális jelenség?

Japánban, amely évtizedekig élen járt az innovációban, majd a 80-as végén, a 90-es évek elején gyakorlatilag megállt, most mintha újra történne valami. Kínában eleve más a hozzáállás. Hongkongban például kinevettek, amikor egy előadásomban arról beszéltem, hogy mennyire elterjedt a kockázatok áthárítása. Más kérdés, hogy a régebb óta működő kínai nagyvállalatok – amelyeknek vezetői éppúgy a Harvard Business Review-t olvassák, mint európai és amerikai kollégáik – egyre inkább követik a nyugati példákat.

A kockázatkerülés az értékrendünket is átalakítja?

A félelem uralma pontosan azt jelenti, hogy bármit teszünk, annak a negatív következményeit helyezzük előtérbe. Én már tizenévesen dolgoztam, 17 évesen én tartottam el édesanyámat, huszonévesen pedig – PhD-disszertációmat írva – egy évet töltöttem Afrikában, távol a családomtól. Ma ez elképzelhetetlen. Kicsit talán túlzás, de egy mai PhD-hallgató már akkor is kockázatelemzést készít, ha Londonból Birminghambe vonatozik. A legnagyobb érték már nem a demokrácia vagy éppen a szerelem, hanem a biztonság. Amikor a fiam hatéves lett és iskolát kerestünk neki, az egyik iskolaigazgató azt mondta: „nyugodjon meg, Füredi professzor, számunkra az ön gyerekének a biztonsága a legfontosabb”. Mire a feleségem: „én azt hittem, az a legfontosabb, hogy megtanuljon olvasni és számolni”.

De mitől félünk?

Egyre több dologtól és egyre intenzívebben, és ez az érzés áthat mindent. A múlt század kilencvenes éveiben konkrét dolgokban, a bűnözésben vagy éppen a bevándorlásban láttuk a félelem forrásait, manapság viszont szinte mindenben „egzisztenciális fenyegetést” látunk. Olyan problémákban is, amelyeknek kezelésére rendelkezésünkre állnak a megfelelő eszközök. Miközben arról panaszkodunk, hogy minden milyen rossz, valójában ennek éppen az ellenkezője igaz: soha nem volt még ilyen jó a helyzetünk. Ez igaz a fiatal generációkra is, de a félelem belőlük is kiöli a bátorságot, a kezdeményezőkészséget. A nyugati cégvezetők szinte egyhangúan azért kritizálják a fiatal alkalmazottakat, mert – annak ellenére, hogy sokat tudnak, hogy intelligensek – nem elég önállóak. Csodálkoznak, hogy a jó fizetésért dolgozniuk kell, nyolc órát, vagy akár többet is. A félelem elveszi az önbizalmat, szerintem ez a nyugati világ legnagyobb tragédiája. Félünk már például enni is.

Enni?

Gondoljon csak a gluténmentes étkezésre. Ez a kultusz – annak ellenére, hogy tudományos alapjai vitathatóak – rendkívül gyorsan terjed, és nincs egyedül. A New York-i áruházakban már allergiákkal címkézik meg a polcokat. A barátaim hűtőszekrényei olyanok, mint a laboratóriumok, az egyes családtagoknak személyre szabott, speciális ételekkel. Lassan elhal a közös étkezés öröme.

A tanítás, az oktatás képes változtatni ezen a helyzeten?

Az a baj, hogy már tanítani is félünk. A tanárok attól tartanak, hogy ha egyesre értékelik a dolgozatát, azzal lelki sérüléseket okoznak a tanulónak. Már az egyetemen sem mondjuk azt, hogy valaki „megbukott”, inkább úgy fogalmazunk: „nem ment át”.

Nemcsak a hozzáállás, a tananyag is változik.

Nyugaton már elterjedt, és úgy látom, Magyarországon is elterjedőben van az a felfogás, miszerint a gyerekeknek „általános készségeket” kell elsajátítaniuk, hogy rugalmasak legyenek, hogy együtt tudjanak működni. Ilyesmiket azonban nem lehet tanítani. Rugalmas akkor leszek, ha bízom önmagamban, ha büszke vagyok arra, amit tudok, ha sikerül megértenem azt, amit addig nem.

De hát egészen más dolgokat kell tudniuk ma a gyerekeknek, mint akárcsak néhány évtizeddel ezelőtt.

Ez is csak részben igaz. Az euklideszi geometria ma is éppolyan fontos, mint a görögök korában volt. A nyelvtan alapjai függetlenek attól, hogy újabb és újabb szavak jelennek meg. A tények, a fogalmak ismerete nélkülözhetetlen. A ma egyetemre jelentkező fiataloknak – köztük a leendő szociológusoknak – meggyőződésük, hogy a történelem 1945-ben kezdődött, hiszen azelőtt nem élt senki, aki fontos lenne… Az egyetemre felvett hallgatóknak nyári tanfolyamokat kell szerveznünk, hogy ezeket a hiányosságokat pótolni tudják.

Milyen tervei vannak a jövőben, miről szól majd a következő könyve?

Az identitások kialakulását, elterjedését vizsgálom. Görög, középkori és a felvilágosodás korából vett példák segítségével próbálom megvilágítani, miként jelentek meg és terjedtek el olyan – a vallástól és a politikai hovatartozástól is független – identitások, amelyekről tíz évvel korábban még csupán az egyetemeken beszélt néhány professzor. Ilyenek a különféle „transz” identitások, amelyek előtt Angliában éppen a konzervatív kormány tárta ki a kapukat. Ha egy fiú azt mondja, „én lány vagyok”, akkor felvételt nyerhet egy lányiskolába és beveszik a lányok cserkészcsapatába, ha egy férfi azt mondja, „nő vagyok”, mehet akár a női börtönbe is. Ezzel párhuzamosan, amit eddig normálisnak gondoltak, az folyamatosan abnormálissá válik, aki megpróbálja megérteni – például – a homoszexuálisok házasságát ellenzők érveit, azt megbélyegzik. A londoni középosztályban elterjedőben van a gyakorlat, hogy a gyermekeket nem világosítják fel a nemükről, hanem hagyják, hogy maguk jöjjenek rá, kisfiúk-e vagy kislányok…

De az identitásnak nem csupán nemi aspektusai vannak.

Mindenből lehet identitást gyártani. Ez történik, amikor egy vegetáriánus „morálisan alacsonyabb rendűnek” minősíti a húsevőket, de hozhatunk hasonló példákat az öltözködés területéről is. A különféle identitások – vagy identitás-együttesek – aztán hierarchiába szerveződnek, amelyben egy homoszexuális rokkant fekete férfi sokkal magasabb helyet foglal el, mint egy idős, fehér húsevő. Az efféle folyamatok mögötti dinamikát próbálom megérteni.

Újabban főleg elméleti kérdésekkel foglalkozik, míg korábban számos „terepmunkát” is végzett.

A „terepen” is a változásokat befolyásoló dinamikára voltam kíváncsi. Miként változik meg az emberek gondolkodása? Hogyan jelennek meg új betegségek? Néhány évtizede évente csupán néhánnyal bővült az új diagnózisok köre, manapság viszont minden évben új betegségek százait találjuk ki.

Kitaláljuk, vagy tényleg léteznek?

Ezen lehet vitatkozni. Szerintem kitaláljuk őket, és aki hisz bennük – vagy éppen takarózik velük –, az valóban elkezdi betegségnek tekinteni. Akit régen egyszerűen szégyenlősnek neveztek, ma már elmondhatja magáról, hogy „szociális fóbiában” szenved, és ennek számlájára írhatja a táncparketten való sikertelenségét. Hasonló okból „terjed” az autizmus is: a fiam iskolájában már minden negyedik gyerek autista, így van mire fogni a gyengébb teljesítményt. De megjelent már a „Brexit-rettegés” (Brexit anxiety) is, amelyről komoly pszichológiai folyóiratokban olvashatunk cikkeket.

Számos kormánynak, szervezetnek ad tanácsot. Magyarországon is kikérik a véleményét?

A XXI. Század Intézetben tudományos főmunkatárs vagyok, az ottani kutatókkal főleg nemzetközi témákról beszélgetünk. Nagyon fontosnak tartom, hogy Magyarország vezetése is lássa: a problémák, amelyekről beszélgettünk, nem állnak meg az országhatáron.

Galéria