A műemléki rekonstrukción és a török kor óta bejárhatatlan pincerészek megnyitásán túl vadonatúj tereket is létrehoztak, és az egész épületet átható komplett modernizációt is végrehajtottak. Minderről a régi budai Városháza műemléki helyreállítását vezető Szabó Levente Ybl-díjas építészmérnökkel, a Hetedik Műterem ügyvezetőjével, a BME Középület-tervezési Tanszékének tanszékvezető-helyettes professzorával beszélgettünk a Bölcs Várban.

Mit tapasztaltak az első helyszíni bejáráson?

Erre a meghívásos tervpályázat keretében 2014 őszén került sor, amikor a hat építésziroda egyikeként mi is elkezdtük az ismerkedést ezzel a lenyűgöző műemlékkel. Az élmény arra sarkallt bennünket, hogy mindent megtanuljunk az épületről és az épülettől. A megismerési folyamat azután végig kísérte a teljes tervezést és magát a kivitelezést is.

A megismerés során, a kivitelezés idején találkoztak-e meglepetésekkel, nem várt helyzetekkel?

Igen, s noha ez minden építkezés esetében így van, egy nyolcszáz éves múltú műemlék rekonstrukciójára meg hatványozottan jellemző. Adódtak meglepetések az épület logikájának megértése során, amikor azt kutattuk, hogyan találkozik az egyik építési periódus a másikkal. Vagy amikor azt vizsgáltuk, mely műszaki vagy építészeti megoldások képesek arra, hogy harmóniát teremtsenek a történelmi korok és a 21. századi követelmények, funkciók között. Ennek során bizony nem egyszer átértékeltük korábbi döntéseinket is. Nagyon nehéz, de hallatlanul izgalmas folyamat volt.

Mi volt az aránya a rekonstrukciós és a szabad tervezésnek?

Feladataink hármas csoportot alkottak. Az első a műemléki rekonstrukció. A történeti szerkezetek, az egyben megmaradt eredeti középkori és barokk épületrészek, az ablaktöredékek stb. helyreállításakor szinte úgy kellett eljárnunk tervezőként, mint a gyakorlatban a restaurátoroknak. Ha pedig nem volt meg az eredeti, akkor a lehető leghitelesebben újat kellett alkotni – így készült el a torony vagy a homlokzat rekonstrukciója.

 

De legalább ilyen fontos volt a modernizáció is: a „láthatatlan” szellőzési, hűtési, fűtési, világítási és oktatástechnikai rendszerek áthatják az egész házat, a régi tereket éppúgy, mint az újakat.

Az épületbővítés volt a harmadik nagy feladatcsomag: új tereket hoztunk létre, és korábban nem – vagy csak ősrégen – bejárhatókat nyitottunk meg. Ilyenek az újonnan feltárt pincerészek, körülbelül 100 m²-en, ahol a török kor óta nem járt ember, el voltak tömedékelve. A két udvar lefedése szintén ide tartozik, továbbá a barokk tetőtér beépítése is.

Lehet azt mondani, hogy szintenként más-más korok jelennek meg a Bölcs Várban?

Abszolút! Aki a pincétől a padlásig végigmegy a házban, egyfajta időutazást is tesz. A pinceszint túlnyomórészt középkori, 13-14. századi eredetű. Ha a földszint alaprajzában eltérő színekkel jelölnénk meg a különböző periódusokat, akkor egy hihetetlenül színes patchworköt látnánk. A legrégebbi a Mátyás-templom felőli sarok, ahol most a könyvesbolt működik. Az emelet szinte kizárólag barokk, itt sokkal nagyobbak a terek, és már nem a földszintre jellemző boltozatos lefedésűek, hanem sík mennyezettel készültek. A tetőtér is értelemszerűen barokk.

Hogyan őrizték meg a háromszáz éves tetőgerendákat?

Egészen pontosan nemsokára töltik be a háromszázadik évüket. Ezt onnan tudjuk, hogy az 1723-as hatalmas budai tűzvészben egészen biztosan leégett az épület, és pár év múltán építették újra a tetőt. Ez már kis híján átvészelte az évszázadok viharait, de a második világháborús bombázásban ismét odalett 50-60 százaléka. A megmaradt háromszáz éves darabokat szerkesztettük be az újonnan létrehozott, hófehér, semleges és kortárs tetőszakaszokkal kiegészített tetőtérbe.

Mi a kedvenc helye a Bölcs Várban?

Nagyon szeretem az újonnan feltárt pincerészt. A földszinten – a legizgalmasabb tér – pedig az egykori tanácstermet, a Salamon ítéletét idéző freskóval, amely a ház legfontosabb hagyományára, a városházi funkcióra emlékezteti a könyvesboltban járókat.

De éppúgy kedvelem a hajdani udvarok tereit. Sokat küzdöttünk azért, hogy a lehető legészrevétlenebb lefedéssel megtartsuk az udvarjelleget. És persze a tetőteret sem hagyhatom ki a kedvenceim sorából. Nemcsak azért, mert nagyon bonyolult műszaki feladatokat oldottunk meg, hanem mert egy olyan kollázsszerű új teret hoztunk ott létre, amely egyben mindig is jellemző volt a ház egészére is.

A lefedett udvar hajdani tűzfalának van-e valamilyen külön története?

Ez megint a patchworkszerűséget teszi nagyon szemléletessé a belépő számára. A falat igazából megörököltük. Bal oldala középkori maradvány, a Várra jellemző ülőfülkékkel meg egy gótikus oszloptöredékkel a sarokban. A jobb oldala pedig a háborús sérülések utáni rekonstrukció lenyomata. Látszik, hogy a falazás struktúrája is más. Olyan gótikus töredékek is be vannak építve, amelyek innen a várnegyedből kerültek elő. Merthogy az ötvenes években végrehajtott rekonstrukció után hosszú ideig a Budapesti Történeti Múzeum működött az épületben.

Milyen többlettudás kellett a rekonstrukcióhoz, és honnan jött?

Nagyban támaszkodhattunk egy komoly szakmai csapatra, amely még előttünk, de velünk párhuzamosan is dolgozott a házon. Végh András, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumának igazgatója irányította az összes régészeti munkát a házban. Nagyon sokat tanultunk a Bor Ferenc vezette épületkutatási csoporttól is, többek között Mentényi Klára, Szentesi Edit művészettörténészektől és Juan Cabello régésztől.

Két korábbi műemléki munkánk – a Móricz Zsigmond körtéren álló Gomba, valamint Sopron Várkerületének köztéri megújítása ­–  során már kialakult bennünk az az attitűd, hogy empatikusan kell fordulni az épület felé. Itt aztán minden eddiginél erőteljesebben megtapasztaltuk, hogy az épület diktál, nem az építészeti koncepció.

Mi volt a leges-legnehezebb ebben a munkában?

Inkább úgy mondanám, hogy nemigen volt könnyű része. Ki kell emelnem, hogy nagy csapattal dolgoztunk, tíz építész – mind kiváló kolléga – vett részt a tervezés legintenzívebb periódusában. Továbbá 30-40 mérnök, ők mindenféle szakági szempontból segítették a munkánkat.

Intellektuálisan az rótt ránk nagy terhet, hogy a budai várnegyed szívében, az ország egyik legfontosabb műemléki épületén dolgozunk.

A kivitelezés alatt pedig mindig vannak nehézségek. A kivitelezési ipar általában azt szereti, ha sztenderd megoldásokat alkalmazhat, ezzel nincs is baj, ám egy ilyen épület esetében ezek zöme szóba sem jöhetett! Egyedi, kézművesmunka-igényes részleteket terveztünk, amelyeket sokszor módosítottunk menet közben, a legjobb megoldás megtalálása érdekében. Ez nagy kihívás volt mind a generálkivitelező, mind az alvállalkozói számára.

Már számos díjat kapott a rekonstrukció, melyikre a legbüszkébb?

Két díjat neveznék meg. Az egyiket az UNESCO nemzetközi műemlékvédelmi szervezete, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága ítélte nekünk „a helyreállítás példamutató gondosságáért, a kortárs elemek visszafogottságáért és rendező jelenlétéért”. A másik pedig a Budapest Építészeti Nívódíj 2019, ahol már nemcsak rekonstrukciók versengtek, hanem az év összes nevezett fővárosi épülete.

Milyen fogadtatást tapasztal a házban vezetett sétákon?

Biri Balázs kollégámmal már legalább ezer embert végigkalauzoltunk a házban, szakmabelieket és laikusokat egyaránt. Nagyon nagy az érdeklődés minden irányból. Ez nyilván nemcsak a mi munkánknak szól, hanem főként az épület különlegességének.

Mindig építész akart lenni?

A gimnáziumi éveim végén még fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, mert a humán és a reál oldal egyformán érdekelt. Sejtéseim azt súgták, hogy az építészetben mind a kettő együtt van, de legalábbis elodázhatónak láttam a választást. Valójában sokkalta többet nyertem ezzel a döntéssel, mint amit akkor gondoltam az építészetről. Mert végtelenül gazdag és inspiráló, hallatlanul izgalmas terület, ráadásul integrálni lehet – és kell – a két oldalt, munkáról munkára eltérő megközelítésben.

Vegyük sorra pályája alakulását!

A BME Építészmérnöki Karán 1999-ben diplomáztam. Utána két évig egy építészirodában dolgoztam, majd visszamentem a BME-re. Azóta igazából két életem van: főállásban tanítok a Középülettervezési Tanszéken, mellette pedig vezetem a Hetedik Műterem nevű irodánkat, immár 15 éve. Mindkettő nagyon fontos számomra, egyiket se tudnám nélkülözni, bár sokszor komoly feszültséggel jár az összeegyeztetésük.

 Melyik van túlsúlyban?

Mindig változik az időben. Az oktatás, a tanszéki munka, a kollégák irányítása és a hallgatókkal való inspiráló együttlét talán most már túlsúlyba kerül középtávon. Az oktatás folyamatos gondolkodás az építészetről, mindegy, hogy az egyetemen vagy az irodában végezi az ember. A lényeg az, hogy másokkal együtt folyamatosan bővíteni lehet ezt a teljesen sohasem elsajátítható tudáshalmazt. Ennek aztán az a pragmatikus következménye is tagadhatatlan, hogy nagyon sok tanítványomból vált később munkatársam hosszabb-rövidebb időre. Ezen az épületen is több ilyen építész dolgozott. Például Biri Balázs, aki azóta tervező- és cégtársam is. Tehát az egyetem és az iroda erős szimbiózisban van az életemben.

Tudományos munkái?

Mindig is izgatott az írás maga. Először kritikákat írtam, azután a tanulmányok következtek, főleg a kortárs építészetről. Bán Ferencről pedig – aki a 20. század második felének az egyik legkülönösebb, legizgalmasabb építésze, a meg nem épült Nemzeti Színház tervezője – monográfiát írtam. Ezt az az egyik legfontosabb munkámnak tartom. Később azokról a témákról értekeztem, amelyek az itteni rekonstrukcióban is kirajzolódnak: építészet és emlékezet, építészet és a múlt kapcsolatának lehetséges értelmezési kereteiről, példáiról.

Melyek voltak pályája mérföldkövei?

Az első nagyon fontos munkám a Népliget Center irodaház volt, amelyet kezdő építészként az Építész Stúdió nevű céggel csináltunk. Hatalmas projekt volt, rengeteget tanultunk belőle. Utána alapítottuk meg a Hetedik Műterem irodánkat.

Majd jött a Móricz Zsigmond körtéri Gomba épületének rekonstrukciója, amelyet országos tervpályázaton nyertünk el. Az ELTE Trefort-kerti emlékművét is ide sorolom, amely főhajtás a második világháború áldozataivá vált egyetemisták előtt. Az ÉME (Építész Mester Egylet) Mesteriskola hallgatóival vittük véghez. Az alkotás egyszerre nagyon kicsi és nagyon nagy, hiszen egy centiméternyi magas, vékony bronzrúd fut végig a téglaépület fugáiban, de 250 méter hosszan, rajta a nevekkel. Nem sokkal ezután az ebben a projektben is közreműködő Polgárdi Ákos tervezőgrafikus barátommal elkészítettük a Reformáció 500 című Kálvin téri munkát. A soproni Várkerületet már említettem, és el is érkeztünk ide, az egykori budai Városháza különleges épületéhez.

Tudatos választás volt, hogy inkább a múlttal összefüggő építészeti feladatokat vállalnak, szemben mondjuk a népligeti irodaházzal?

Nem, biztosan nem volt tudatos! Szívesen vállalunk más munkákat is. Mégis a rekonstrukciós megbízások sorakoznak egymás után, és ettől én végtelenül boldog vagyok. Sokkal jobban inspirálnak ma már az ilyen feladatok! Most, visszanézve, lehet, hogy mégiscsak tudatos volna? Mondjuk azt inkább, hogy sorsszerűnek tűnik.

Mi az építészi hitvallása?

Azt vallom, hogy az építészetnek a kulturális kontextusa a legfontosabb. Engem ez érdekel a legjobban. Nem véletlen, hogy a rekonstrukciós projektek ennyire közel állnak a szívemhez. Azt próbálom átadni a hallgatóknak is, hogy azért kell nagyon jól elsajátítaniuk a műszaki tudást is, hogy meglegyen az az eszköztáruk, amellyel a legjobban értelmezhetik munkáról munkára az építészetnek ezt a lényegi kontextusát.

Család? Kikapcsolódás?

Feleségem magyar–művészettörténet szakos bölcsész, három gyermekünk van, 16, 13 és 6 évesek. Nagyon szeretek kirándulni, síelni, igyekszem az olvasásra is időt szakítani, színházi előadásokra is eljutni a feleségemmel. De igazából az építészet a legfőbb hobbim, ebben élek mindennap, annyira izgalmasnak, egyre mélyülőnek találom számtalan aspektusát.

Saját tervezésű házban élnek?

Nem, egy társasházban. Eddig elkerültem azt a bizarr helyzetet, hogy saját magam megbízója és tervezője legyek egy személyben.

Galéria