Kubinyi Anna (1949–2015) Kossuth-díjas gobelintervező, textilművész leányával beszélgettünk. Adrienn tartja egyben és gondozza édesanyja hagyatékát. A gazdag életmű bemutatására kiállításokat szervez, tárlatvezetéseket tart. Tizenöt alkotás a Bölcs Vár falain találta meg tartós helyét.

Hivatalos keretek között foglalkozik édesanyja hagyatékával, vagy csupán családtagként?

Húgommal együtt a lányaiként foglalkozunk a hagyaték gondozásával. Közgazdász jogászként végeztem, ám édesanyám halála óta sok változás állt be az életemben: felélénkült az érdeklődésem a kézművesség iránt, kitanultam a népi bútorfestést, ezzel foglalkozom szabadúszóként. Portfólió-menedzsernek nevezem magamat, kezelem a hagyatékot, csinálom a kézműves munkáimat, és pénzügyi témáimat is viszem tovább.

A hagyaték ügyei mennyi időt igényelnek?

Ez nagyon változó, ugyanakkor egyre bővülő kört jelent. Először csak kiállítási lehetőségeket igyekeztünk keresni, hogy a hagyatékot minél több helyre elvigyük, és azok az üzenetek, amelyeket édesanyám megfogalmazott, eljussanak a közönséghez. A kiállításrendezés szinte a kisujjunkban van, hiszen úgy nőttünk fel, hogy ebben mindig mi segítettünk neki. Ráadásul két évet dolgoztam a Belgrádi Magyar Intézetben, ahol további tapasztalatokat szereztem.

Ezenkívül az is feladatot ad, hogy néhány alkotás már restaurálásra szorul, így belefogtunk azok helyreállításába is. Tavaly Makón így adtuk vissza a közönségnek a Maros-part című 10 m²-es textilt. Útmutatásaink alapján négy helyi horgolóasszony végezte el a munkát, 200 óra ráfordítással. A Makovecz Imre tervei alapján épült új könyvtár falára került.

Belefogtam egy édesanyámról szóló életrajzi kötet anyagának összegyűjtésébe is. Úgy terveztem, hogy én magam írom meg a könyvet, de most már hajlok rá, hogy egy művészettörténészt is bevonjak, már csak a szakmai méltatás érdekében is.

Tizenöt Kubinyi Anna-alkotás látható a Bölcs Várban. Honnan jött a kapcsolat a művek és helyszín között?

A közvetlen előzmény az lehetett, hogy egy napra kölcsönkérték a nagyméretű Kőrösi Csoma Sándor Emléktextilt az MNB Alapítvány valamelyik rendezvényére. Édesanyám akkor már kórházban volt, mi intéztük az ezzel kapcsolatos tennivalókat. Így sok mindenkivel kapcsolatba kerültünk. Halála után ők kerestek meg azzal, mi lesz a jövője ezeknek a munkáknak. Gondolatébresztő beszélgetés volt. Nyilván lehetett volna azt is mondani, hogy el kell adni, ne foglalja a helyet a lakásban.

Mekkora a hagyaték darabszámban, térfoglalásban?

Az összes textil becsomagolva – a por árt nekik, nem merjük csak úgy kint hagyni – elfoglal egy 30 m²-es szobát. A Vigadó földszinti nagytermét 2017-ben már megtöltöttük ezekkel az alkotásokkal. Nemrég restauráltuk még egy nagy munkáját a 80-as évekből, tehát egy korai korszakát képviselő műve is kiállíthatóvá vált.

Mi volt a választás szempontja, amely alapján ez a 15 alkotás a Bölcs Várba került?

Igazából a helyszín volt a meghatározó volt. Úgy indult a dolog, hogy egy alkotást hozunk ide. Ám sok volt a kínálkozó falfelület, így végül abban maradtunk, hogy hosszú távra kölcsönadjuk az intézménynek a most is látható 15 alkotást. Azzal a feltétellel, hogy megfelelő körülményeket biztosítanak számukra, mert itt közösségi terekben vannak, a textil meg kényes műfaj. Így vitrinekbe kerültek.

Hogyan találták meg a helyüket az egyes alkotások?

Ez érdekes történet, mert készültek erre különféle számítógépes látványtervek, de nekem a maga valóságában kellett látnom a mű és a helyszín találkozását. Minden darab ekkor ugrott be a saját helyére.

Például a Győztes fejedelem magától értetődően találta meg a helyét a földszinti rendezvényteremben. Ez a textil az 1799-ben megtalált nagyszentmiklósi kincs ­– a hunok hagyatéka – aranytárgyainak finom véséseit idézi meg. Színében, látványában csodálatosan harmonizál a középkori relikviákkal teli nagy kőfallal. Abban az elgondolásban is közösek, hogy a régmúlt emlékei megmentendők, újra bemutatandók. Ez egyben figyelemfelkeltés is a saját korunk számára, hogy ne veszítsük el ezeket az értékeket.

Ez párbeszéd az épület és a munkák között végig megvan. Értékmentésről van szó, és figyelemfelkeltésről.

Hogyan kezdődött Kubinyi Anna pályája? Mindig is textilművész akart lenni?

Művészeti középiskolába járt Szegeden, kerámiát tanult, és keramikusnak is készült. A családban mindenki tanár volt, szerették volna, ha ő is követi a példát, már csak azért is, hogy biztos megélhetése legyen. Két évet tanult földrajz–rajz szakon ­– ez volt a legközelebb a művészetekhez –, majd 1970-ben felvételizett a budapesti Iparművészeti Egyetemre. Kerámiára jelentkezett, de valahogy elkeveredtek a papírjai, és gobelinszakra vették fel.

A sors keze…

Vigasztalták, hogy kezdjen ezen a szakon, év végén majd biztosan lesz valamilyen átvételi lehetőség. Csakhogy ez idő alatt annyira megszerette a textilt, hogy utána már elképzelni sem tudta nélküle az életét. Viszont pont a keramikus indíttatás következtében – sokszor beszélt erről – mindig vágyott a harmadik dimenzió után, kilépni a térbe, sokat törte ezen a fejét. Már a diplomamunkájában elérte ezt, amikor különböző csomózási technikákkal látványos hullámzó felületet alakított ki. Innentől kezdve aztán jött a kartonok beszövése, majd az úgynevezett fiber art, vagyis a rost alapú művészet: növényi rostokból vagy bármilyen fonalból térbeli kompozíciók létre hozása. Erre egyébként számtalan példa volt a 70-es években a világ különböző tájain, csak nem tudtak egymásról az alkotók.

Milyen témák foglalkoztatták akkoriban?

Munkásságának első időszakát a kísérletezés és az újító szándék vezérelte. A természet erőiben, formáiban találta meg a szépséget és a közvetíthető üzenetet. Ebből a korszakából az egyik kedvencem a Vulkán című alkotása. Azt szimbolizálja, hogy van egy régi, betokosodott, megkeményedett réteg, amit szétfeszít a tűz, és új dolgokat hoz a felszínre. A cseppkövek is lenyűgözték, az évszázadok során milliméterről milliméterre növekvő különleges formák. Hasonlítható ez a folyamat textilkészítéshez is, hiszen legalább egy hónapig kell szőni ahhoz, hogy egy négyzetméternyi felület létrejöjjön.

Független alkotó volt, nem tagozódott be semmilyen művészi csoportba, pedig valószínűleg szükséges lett volna ahhoz, hogy elismeréshez jusson. Jól példázza ezt az 1990-es nagy Vigadó Galéria-beli tárlata. Papírforma szerint egy ottani kiállítás mindenkinek meghozza a Ferenczy Noémi-díjat. Kubinyi Annának nem hozta meg.

Csalódott volt?

Igen, mert ezzel a kiállítással már letette a névjegyét az asztalra, fontos alkotásokat mutatott be. A csalódás meg a kalandvágy is benne volt, hogy 1991-ben kiköltöztünk Franciaországba. Két bátyja élt ott, egyik ’56-ban, a másik ’68-ban hagyta el az országot. Csak egy évre tervezte, de majdnem 10 esztendő lett belőle. Mi a húgommal az eredeti tervek szerint hazajöttünk befejezni a tanulmányainkat.

Ez idő alatt rengeteg kiállítása volt, főleg Dél-Franciaországban, ahol élt. Egy hatalmas mentoni tárlattal zárta ezt az időszakot. Hogy itt a vége, az úgy derült ki, hogy a teherautóra, amellyel Magyarországról hozatott néhány nagyobb textilt, visszafelé felrakatta a hatalmas szövőszékét. Még abban az évben, 2000-ben hazaköltözött.

Franciaországban hogyan alakultak a témái, milyen művek születtek?

Eléggé vegyesen alakultak, hiszen szép számmal akadtak megrendelései is. Voltak olyan megbízásai, mint például a Csillagösvényen száguldó paripa, amelyek eléggé távol álltak tőle, de ezeket is szépen megoldotta.

Nagyon hatott rá a tenger, készült is jó pár tenger ihlette munka. Itt kezdte el foglalkoztatni a gyökerek, az identitás kérdésköre. Kitalált egy újabb technikát: nem kartoncsíkokat szőtt be a felületbe, hanem kenderkötegeket tekert be. Így különleges gyökérszerű képződményeket hozott létre. A Bölcs Várban látható Csíksomlyói emlék alján is vannak ilyen gyökerek, de egészen nagy alkotásokat is létre hozott. Sőt, konkrét fákat is megszőtt úgy, hogy látszott hatalmas gyökérzetük is.

Volt egy másik irány is, a kétrétegű textilek világa. Ezek maradtak a két dimenzióban, de felszínüket kissé megszaggatta, ezeken keresztül láthatjuk meg a lényeget. Ilyen alkotások is vannak itt, mint például a Kék áttűnés: a szürkeség foszlányai mögött ott van a kékség, a megújulás reménye.

Mi várta itthon, amikor 2000-ben hazatért?

Nagy lelkesedéssel jött haza. Épp akkor szervezett a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tanulmányutat Erdélybe. Velük együtt bejárta a térséget, minden kicsi faluba eljutott, ottani családoknál lakott. Átszellemülten, ihletetten érkezett vissza. Noha családunknak nincsenek erdélyi gyökerei, úgy érezte, hazatalált. Most először nem a természet volt a leginkább lenyűgöző számára – bár azt is gyönyörűnek találta –, hanem az az érték, amit az ott élő emberek létrehoznak. A népzene, a néptánc, a fafaragások, a pingálás, a szőttesek, a kerámiák. Megfogta az a lelkület is, ami ottaniakat jellemzi: az erős hitük, a humoruk, az életörömük.

Innentől kezdve csak az erdélyi motívumok foglalkoztatták. Máréfalván végigfotózta az összes székelykaput, kutatta ezek szimbolikáját. Sohasem csak egy kaput látott bennük, hanem egy szakrális térbe való belépés lehetőségét. Az ember otthona egy megszentelt tér, és az összes szimbólum, amit hordoznak, mind ezt erősítik: védik a bentlakót, megáldják a teret, amire rányit. Textilbe szőtte és térbe állította a székelykapukat, a kiállításokon át lehet menni alattuk.

Mi a története a keleti utazásainak?

Egy olvasmányélmény által, Baktay Ervin életrajzi kötetét megismerve az őshazakutató Kőrösi Csoma Sándor elkötelezett hívévé vált. Ez 2004-ben történt, utána több olyan munkát is szőtt, amelyben neki állít emléket. Végül is a kiállítási anyagával jutott el 2009-ben Indiába. Egyébként ez az a tárlat volt, amely sorra megjárta Erdélyt is. A sepsiszentgyörgyi volt az első, utána kézről kézre adták. Eljutott Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, sőt még Bukarestbe is. Egész egyszerűen nem engedték haza az anyagot, újabb és újabb helyszínek jelentkeztek. A Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ igazgatója tudott erről a kiállítási anyagról, benne a Kőrösi Csoma Emléktextilről. Az volt a vezérelv, hogy mutassuk meg az indiaiaknak, honnan is jött a tibeti nyelv nagy tudósa. Édesanyám ekkor felkereste Kőrösi Csoma sírját Dardzsilingben. Amikor látta, milyen rossz állapotban van, minden szálat megmozgatott, hogy halálának 170. évfordulójára sikerüljön helyreállítani. Ezután, 2013-ban, teljesen függetlenül a magyar intézetektől, a kalkuttai Victoria Memorial Hall-ban rendeztek kiállítást az alkotásaiból. Ez a helyszín egy hatalmas múzeum, napi 15 ezer látogató fordul meg a termeiben.

Édesanyám 2014-ben még szőtt egy nagy munkát, a Csíksomlyói imát. Ihlető forrása a csíksomlyói zarándokút volt, amelyen 2001 után minden évben részt vett. Amikor elkészült, derült ki a betegsége.

Hogyan fogalmazná meg Kubinyi Anna művészi hitvallását? Beszélt erről ő valaha, vagy leszűrni tudná inkább?

Sok portréfilm készült róla, ezekben beszélt arról is, hogy mit tart fontosnak a művészetével kapcsolatban. Nekem nagyon tetszik a hitvallás szó, hiszen a hitéről tett tanúbizonyságot a munkáiban, legfőképpen az utolsó nagy alkotásaiban, amelyekben a szakrális tartalom is megjelenik.

Művészetének másik fő jellemzője, hogy mindig csak olyat szőtt meg, amiről tudta, hogy ez igaz. Nem pozitív vagy negatív, hanem igaz.

Előjönnek-e régi személyes emlékek a tárlatvezetéseken?

Igen, sok minden felidéződik bennem ilyenkor. Egyszer például kaptam egy szimbolikusnak szánt kérdést, hogy milyen az illat egy művész otthonában. Mindenki meglepődött a válaszomon, mert rögtön a kenderáztatás hipószaga ugrott be. No meg a nagyon finom ételek illata, hiszen édesanyám mindennap főzött. Voltak kínai, japán, indiai korszakai, ebben is örökké kísérletezett.

Ami még sokszor eszembe jut utólag, hogy miként tudta egyszerre ellátni a háziasszonyi, az anyai és a művészi teendőket. Mai fejjel ez iszonyú nehéznek tűnik.

Galéria