"Ha hagyjuk szétesni a kommunikációs hálókat, akkor különböző fejlettségi szinteken ragadó „társadalmacskák” fognak egymás mellett élni" – Rákai Orsolyával, a győri Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola Gazdálkodás- és Szervezéstudományi Doktori Programjának oktatójával, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársával beszélgettünk.

Hogyan kapcsolódott be a győri doktori iskola programjába?

Baracskai Zoltán professzor ismert egy általam szerkesztett régi, még 2001-ben kiadott kötetet – meg is lepett ezzel –, amelybe történeti kutatások számára is hasznos társadalomelméletek köréből gyűjtöttem össze szövegeket, illetve azt a régi kutatásunkat összefoglaló, 2003-ben megjelent könyvet is, amely interdiszciplináris megközelítésű tanulmányokat tartalmazott. Mivel az ezekben foglaltak nem álltak távol a tervezett doktori iskola profiljától, meghívott engem is a programtervező workshopjára.

Mi volt az a 2003-as könyv? Mit vizsgált?

A narratív identitás problémái a társadalomtudományokban című kötetünk azt járta körül, hogy az elbeszélések hogyan formálják saját egyéni identitásunkat és közösségi identitásképeinket, továbbá ezeket a képeket egyénként hogyan sajátítjuk el. A kutatásban pszichológusok, történészek, irodalomtörténészek és szociológusok azt is vizsgálták, hogy az egyes tudományterületek milyen elbeszélésekkel dolgoznak, amikor saját magukról és a feladataikról beszélnek.

Mi történt Baracskai professzor programtervező workshopján?

Számos nagynevű, roppant elismert külföldi kutató is jelen volt a magyar meghívottak mellett. Arról szólt a megbeszélés, miként kellene a doktori iskola oktatási struktúráját összerakni. A végeredmény egy halmazszerűen egymásba épülő, modulokra osztható tudásterületekkel operáló tervezet lett. Az egyes részek bár előfeltételezik egymást, ugyanakkor nagyon jól kapcsolódnak bármelyik másikhoz.

Az a terület, amelyben az én moduljaim vannak, a komplex rendszerek elméletével áll szoros kapcsolatban.

Hogyan fogadják a hallgatók azt, amit eléjük tár?

A társadalmi elbeszéléseknek szentelt első félévi kurzusomon gyakorlati jellegű munkát is végeztetek a hallgatókkal. A saját szakterületükről kiválasztott témán keresztül kell bemutatniuk az elméletben tanultak használatát. Azt tapasztalom, hogy nagyon jól felismerik, miként alkalmazhatják az elbeszéléselméleti elemző eszközöket a saját pályájukon.

Egy jogász például a védőbeszédében mutatott rá a narratív fókusz jelentőségére, hiszen a bírósági elbeszélésekben hihetetlenül fontos, hogy mikor kinek a szemével látjuk a történteket. Nyilván teljesen más a fókusza például a vádlónak, és más a védőnek. De nagyszerű elemzések születtek egyéb, többek között gazdaság- vagy szervezetirányítási területekről is.

A második féléves kurzusomban pedig azzal foglalkozunk, hogyan függnek össze a társadalmi részrendszerek egymással, mennyire szabják meg azt, hogy hol mit tehetünk. Rámutatunk, hogy hogyan kezelhetünk hasonló fókusszal és hasonló tematikus szempontok mentén egymástól egyébként nagyon különböző területeket. A társadalmi rendszerek elmélete pont abból indul ki, hogy minden társadalmi részrendszenek megvan a maga funkciója. Ha az egyik behatol a másik területére, és próbálja átvenni a szerepét, akkor gond lesz. Ha mondjuk a vallás benyomul az orvoslás területére, és azt mondja, nem a doktornak kell megmondania, hogyan gyógyít, majd mi ráolvasunk a betegre, és imádkozunk érte, az nem biztos, hogy hatékony (azaz hogy betölti az orvoslás rendszerének funkcióját).

Érték-e meglepetések a doktori képzés során?

Az elején kissé aggódtam amiatt, hogy ezek a kemény társadalomelméleti fogalmak mennyire lesznek érdekesek olyanok számára, akik nem kutatók, és nem is akarnak azzá válni. Kellemes meglepetés volt, amikor láttam, hogy a kurzus számukra is releváns. Természetesen nekem is módosítanom kellett a fókuszt. Tehát nem a tudományterület kérdésfelvetéseinek történetéből indultam ki, hanem a hétköznapi gyakorlati tapasztalatokból.

Zenésznek készült, hogyan került mégis a tudományos pályára?

A szegedi tanárképző főiskola gyakorló általános iskolájába jártam, ahová a világ minden tájáról jöttek zeneoktatást tanulni. A kórussal pedig sokat utaztunk külföldre, rengeteget szerepeltünk mindenféle színházi előadásokban. Óriási élmény volt. Az éneklés mellett zongorázni is tanultam. Vonzott a zenei pálya, ám mivel nem zenei középiskolába jártam, úgy gondoltam, a felvételi előtt még fejlesztem a tudásomat. Addig is elkezdtem a József Attila Tudományegyetem magyar–orosz szakát, mellette pedig folytattam a zenélést. Akkor már főleg a barokk kor érdekelt, énekből is ilyesmiket tanultam, és elkezdtem csembalózni is.

Időközben az egyetemen bekerültem egy speciális kurzusba – meghívással, egy dolgozatom alapján –, amely a 19. századi irodalomtörténettel foglalkozott. Boldog és hálás voltam, hogy így elismerték ­a munkámat. Úgy éreztem, hogy ezzel talán komolyabban is, doktori képzésre ráfordulva is érdemes lenne foglalkoznom.

Ezzel véget is ért a zenei karrierje?

Végül nem mentem el a felvételire. Egyébként akkor már eleve csak a csembaló jöhetett volna számításba, mert kiderült, hogy egészségügyi problémák miatt nem javasolt az énekesi pálya. Hobbiszinten viszont mindkettő megmaradt. 1998-ban megalakítottuk a Victoria Kamarakórust – Tomás Luis de Victoria spanyol zeneszerző volt a névadó, akkor ünnepeltük születésének 450. évfordulóját –, és húsz esztendőn át nagyon sokat koncerteztünk, Magyarországon és külföldön egyaránt.

Hogyan alakult oktatói-kutatói pályája?

Amikor végeztem, doktori képzésben vettem részt, és ezzel párhuzamosan elkezdtem tanítani az irodalom-, majd a kommunikáció- és médiatudományi tanszéken is, amely épp akkoriban alakult. A média- és a sajtótörténet tanításába szálltam be, továbbá néhány új szemináriumot és speciális kollégiumot dolgoztam ki. Ezek keretében tartottam órákat a narratív identitás kérdéseinek sajátosságairól, a nacionalizmuselméletekről, a médiastilisztikáról, az interdiszciplinaritás médiában jelentkező problémáiról is. Nagyszerű és felszabadító lehetőség volt számomra, csak hálás lehetek érte.

A doktori iskolás évek után kerültem Budapestre, az Irodalomtudományi Intézetbe. De még sokáig visszajártam a médiatanszékre.

Hogyan került az Irodalomtörténeti Intézetbe?

Egy hároméves fiatal kutatói ösztöndíjat kaptam a 20. századi osztályra, a kritikatörténeti kutatócsoportba, ahol folytathattam azt, amit a doktori képzésben elkezdtem. Ott kerültem kapcsolatba a Kultuszkutató Csoport munkájával is. Ők szintén társadalmi nézőpontból vizsgáltak irodalomtörténeti kérdéseket. Azokat az anomáliákat elemezték, amelyeket az irodalomtörténet nem tudott kezelni. Az olyan elragadtatott, nem szakmai-kritikai megállapításokat például, mint hogy „Shakespeare egyenest Isten másodszülöttje”, vagy „Petőfi a magyarok lánglelkű vezére”, Kazinczy pedig „a magyarok Mózese”. A népszerűsítő irodalomban, az életrajzokban hangsúlyosan szerepelnek az efféle kultikus elemek, a tankönyvek tele vannak velük, a különböző megemlékezésekben, politikai megnyilvánulásokban pedig kizárólagossággá válnak. Nagyon érdekelt, hogy ez miért van így. Próbáltam ezeket összekapcsolni a társadalmi rendszerek elméletével is.

Mi a tételmondata?

Azt vizsgáltam, hogy valóban anomália-e ez, vagy a rendszer természetes működésének része. Egyáltalán ki és mi hozza létre a kultikus megnyilvánulásokat? Sok jelentős kutató foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, én azt feltételeztem, hogy igazából maga az irodalom rendszere az, amely ilyen leírásokat alkot saját magáról. Ezeket szoros kapcsolatban teszi a társadalmi részrendszerekkel: más-más kultikus leírást alkalmaz az oktatás, a politika, a vallás vagy gazdaság számára. Nagyon fontos, hogy úgynevezett strukturális mozgókapcsolatok legyenek közöttük. Ha ezek nem működnek, vagy mondjuk az egyik rendszer lemond arról, hogy ő maga alkossa meg ezeket a fordításokat a saját tevékenységéről, akkor a kölcsönhatásban részt vevő másik teszi meg ezt, de akkor az adott rendszer rosszul jár.

Azt gondolom, hogy ez a fajta kultikusnyelv-használat a művészetek esetében fontos leegyszerűsítő eszköz arra, hogy bizonyos problémákat le lehessen fordítani más társadalmi rendszerek nyelvére.

 A kutatói ösztöndíj lejárta után merre ment tovább a pályája?

Az ösztöndíjamat többször is meghosszabbították egyéves szerződésekkel, azután tudományos munkatársként alkalmaztak. Amikor pedig az első bécsi vendégprofesszori megbízatásomból visszajöttem, kineveztek tudományos főmunkatárssá.

 Mikor voltak a bécsi kurzusai?

2009-2010-ben voltam egy évig vendégprofesszor a bécsi egyetemen, az Európai Összehasonlító Intézet finnugor tanszékén. Aztán 2016-2017-re újra meghívást kaptam ugyanide.

Az oktatás milyen szerepet játszik az életében?

Nagyon szeretek tanítani, hiányzott is, amikor megszakadt a folyamat. A kutatás és az oktatás olyan szorosan egymásra épül, hogy nem lehet kutatni oktatás nélkül, és oktatni sem kutatás nélkül.

Min dolgozik jelenleg?

Jelenleg három dolog foglalkoztat, közülük kettő az intézeti munkámhoz kötődik. Az egyik egy elbeszéléselméleti online kézikönyv létrehozása, amelyen a kollégáimmal együtt dolgozunk. A nagyközönségnek szánjuk, ismeretterjesztő céllal. Ha minden jól megy, már ősszel elindul. Szeretnénk ebből egy évente kétszer frissülő, folyóirat jelleggel bővülő bázist létrehozni.

A másik egy komparatisztikai vizsgálat, a magyar irodalom transznacionális, közép-európai regionális szemmel való áttekintése. Egy nemzetközi vizsgálatba illeszkedik, amelynek a Bloomsbury kiadó sorozata (Literatures As World Literature) adja a keretét. Egyébként nemcsak a közép-európai irodalmakról születnek ilyen munkák, hanem az úgynevezett nagy nyelvek irodalmáról is. A kis nyelvekkel kapcsolatos kötetekben pedig pont az az érdekes, hogy ezek kultúrái korábban nem igazán tudtak megjelenni a nagyok között a kulturális világpiacon. Ennek sok oka van, de egy ilyenfajta fókuszáthelyezéssel érdekessé, megközelíthetővé lehet tenni ezeket is.

Megint a fókusz…

Mindig a fókusz! A történetmesélésnek ez az origója. Ezzel a megközelítési móddal megfoghatóvá lehet tenni például a magyar kultúrát olyanok számára is, akik nem ismerik azt a Halotti beszédtől kezdve mondjuk Kertész Imre Nobel-díjáig. Ez természetesen tőlünk is másfajta problémaérzékenységet kíván.

Mi a lényege a harmadik kutatási témájának?

A már említett kommunikáció- és társadalomelméleti kérdések továbbgondolása. A társadalom, az irodalom, a kommunikáció mint hálózatok állnak a vizsgálat homlokterében, és olyan kérdéseket kutatok, mint például a figyelemreméltóság. Mitől kerülhet valaki olyan pozícióba, hogy majd egy következő ponton hálózatelméleti értelemben „csomóponttá” váljon? Hol találhatjuk meg azokat az információkat, amelyekből következtethetünk arra, mi lesz majd fontos? Hogyan tudjuk ezt egyáltalán megfigyelni? Nagyon szeretném, ha ebben a kutatásban nem csak az irodalom lenne fókuszban. Azt is megnézem, hogy a közösségi médiumokra optimalizált társadalomban hogyan jelentkeznek ezek a kérdések, különös tekintettel az odafordulás problémájára.

 Miből áll az odafordulás problémája?

A modern társadalomban nagyon sokszor olyan kommunikációs helyzetben kell részt vennünk, ahol nem látjuk a célközönséget. A tömegmédiumok és az internet korában mi magunk formáljuk meg a célközönséget, amikor az úgymond láthatatlan tömegnek üzenünk. A közösségi médiumokban a kommentek sajátosságából jól látszik, ki az, aki reagál, mire és hogyan. Tudható tehát, hogy kiket sikerült megszólítanunk. Engem leginkább az érdekel, kik azok, akik egy szituációban nem reagálnak, és ők miért nem. Ők miért nem érezték magukat megszólítva? Ez persze nagyon sokrétű probléma, de az is fontos szempont, hogy mit tettem, vagy mit nem tettem én a saját szövegemben? És mi történik ezekkel a „néma részekkel”? A sötétben maradó tömegek nem tudnak a nyilvánosságba bekapcsolódni, gyakorlatilag kiesnek a politikai, a társadalmi, a gazdasági lehetőségek köréből, vagyis rendszerelméletileg szólva örök passzív szerepre vannak kárhoztatva. Ha nem tudjuk összetartani, mozgásban tartani a rendszer egészét, akkor különböző fejlettségi szinteken ragadó „társadalmacskák” fognak egymás mellett élni. Ezzel az a gond, hogy különböző válaszokat ad ugyanarra kérdésre mondjuk a törzsi és a feudális típusú, valamint a modern társadalom. Ha én modern, bonyolult strukturális mozgókapcsolatokon alapuló rendszerben képzelem a gazdasági, politikai vagy akár tudományos tevékenységet, a partnerem pedig mondjuk a rétegződés szerinti társadalom feudális rendszerében, az működésképtelen lesz. Ha valaki hirtelen fejbe vág egy bunkósbottal, mert úgy ítéli meg, hogy nem az ő törzséhez tartozom, akkor nehéz erre a modern társadalom racionális eszközeivel reagálni. De mindez megtörténhet, ha hagyjuk szétesni a partnerség esélyét biztosító kommunikációs hálókat.

 Család?

Nagyon szerencsés vagyok, mert három csodálatos gyermekem van. A férjem költő, műfordító. „Rajtam a világ szeme”, mert lírából családot menedzselni nemigen lehet. Viszont az otthoni munkamegosztás tökéletesen működik, mint ahogyan a mi szüleinknél is magától értetődő volt.

Sokáig Budapesten éltünk, pár éve visszaköltöztünk Szegedre, hiszen itt él édesanyám, meg a testvéreim is, nem vagyunk annyira magunkra utalva.

Szórakozás kikapcsolódás?

Bármi, amit a gyerekeimmel csinálhatok! A mai napig sokat zongorázom, most már a kislányommal együtt is. Nagyon élvezem a kertészkedést is. Szeretünk kirándulni, a családdal összejönni, nagyon jó hangulatú dolgok ezek. A lényeg mindig az, hogy együtt legyünk.

 

Galéria