Ha a hallgató motivált, akkor tanárként segíteni tudja. Épp ezért a motivációt keresi, utána pedig azt igyekszik kiszolgálni – Bakacsi Gyulával, a győri Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola Gazdálkodás- és Szervezéstudományi Doktori Programjának professzorával beszélgettünk.

Mikor és hogyan jött létre a kapcsolata a SZEEDSM Doktori Iskolával?

Amikor Vastag Gyula professzor – aki nemcsak a Corvinuson, hanem már elődjénél, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen is kollégám volt – a győri doktori iskola programvezetője lett, felkért a részvételre. Ez már a harmadik tanévem. Szervezeti magatartást oktatok, ez a kulcstárgyam több mint húsz éve.

Mennyire fogja meg ez a téma a nagyon változatos szakmai hátterű hallgatók érdeklődését?

Beszélgetősen szeretem tanítani a tárgyamat, és a győri doktori iskolában kifejezetten jó beszélgetéseket folytatunk. Ennek a tudományágnak az a természete, hogy nincsenek fekete-fehér válaszai, sokféle feleletet lehet adni ugyanarra a kérdésre. Épp ezért különösen fontos, hogy jól „megérveljük”. Az is meghatározó tanulási pont, amikor egymás megérvelt álláspontjával egy újabb kifejtésével vitatkozunk. Ebben is nagyszerű szellemi élményeim vannak.

Vegyük végig a pályáját! Milyen motívumok határozták meg a pályaválasztását?

Ennek több motívuma is lehetett. Édesapám közgazdász volt, egy nagy állami vállalat főkönyvelője – ma gazdasági igazgatónak mondanánk –, középfokú végzettséggel egyébként. Volt egy kis rálátásom a munkájára. Utólag visszagondolva az is benne lehetett a választásomban, hogy bár Szeged egyetemi város, közgazdásznak ott nem lehetett tanulni. Bármennyire is szerető, támogató családban nőttem föl, volt valamiféle vonzereje annak, hogy egy másik városba menjek tanulni.

Mindig is tanítani akart?

 Bár most már kifejezetten egyetemi embernek tartom magamat, meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is tanítsak. 1983-ban végeztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, és már szóbeli megállapodásom volt egy szegedi céggel, amikor Máriás Antal tanár úr ­­– akit azóta is szellemiatya-mestereim között tartok számon – megszólított, nem maradnék-e a tanszéken. Nagyon meglepődtem, de rövid gondolkodás után igent mondtam. Tehát elindultam egy teljesen más pályán, ám a mai napig úgy gondolom, ez az igazi utam.

Miért lepte meg a professzora ajánlata?

Ipari üzemszervezés szakon tanultam, ennek a tanszékére szólt a meghívás. Tanár óriások oktattak itt, nem gondolhattam, hogy ehhez a csapathoz valaha is tartozhatok. Máriás tanár úr – Isten nyugosztalja – ezt másként látta, valószínűleg a TDK-dolgozataim alapján „lőtt be”.

Tehát Szeged és a gyakorlati pálya ugrott. Hogyan érezte magát újdonsült oktatóként? Milyen fejlődési utat járt be?

A pályámnak van egy másik vonulata is: nagyon sok gazdasági társaság igazgatóságában, felügyelő bizottságában dolgoztam az oktatással párhuzamosan. Mi több, az OD Partner tanácsadócég alapítója és ügyvezetője is voltam, amely ma is piacvezetőnek számít. Tehát folyamatosan élő kötődésem volt a gyakorlathoz. Ez persze félig-meddig egzisztenciális kényszer is volt, nemigen lehetett megélni az egyetemi tanársegédi fizetésből.

Bizonyára a tanítás is profitált belőle.

Sokkal életszerűbben, mélyebb tartalommal tudtam tanítani a vezetést. Egyébként nagyon gyorsan megbarátkoztam az egyetemi oktatással. Ami pedig a fejlődési utat illeti, két dolgot említenék.

Az egyik az, hogy rögtön a mélyvízbe dobtak. Először a szervezeti struktúrákat és azok vezetési problematikáit oktattam. Fokozatosan fordultam a vezetés emberi oldala felé. Ebben szerepe volt annak a kivételes lehetőségnek, hogy 1988-1989-ben vendég kutatóként két szemesztert tölthettem az Egyesült Államokban, a Cornell Universityn. Több ezzel kapcsolatos kurzust is módomban állt végig hallgatni, köztük például Richard H. Thaler előadásait, aki nemrégiben kapott közgazdasági Nobel-díjat. A Harvardon pedig 1992-ben és 1993-ban, két három hónapos ösztöndíjjal, már témához kapcsolódó esettanulmányokat is vizsgálhattam.

Mindennek komoly szerepe lett későbbi oktatói gyakorlatomban. Ez vezetett oda – és ez a második dolog ­­–, hogy 1996-ban megírtam a Szervezeti magatartás és vezetés című könyvemet, amely 13 kiadást és csaknem 30 ezer eladott példányt ért meg. Ez volt az első szervezeti magatartással foglalkozó kötet magyar nyelven. Tulajdonképpen ez alapozta meg, hogy a szervezeti magatartás önálló tantárgyként is megjelent a tantervekben. Innentől mondhatom, hogy rátaláltam a saját témámra.

Ami pedig a saját hangot illeti, a kezdeti időszakot úgy jellemezném – bár szerintem akkor is jól tanítottam –, hogy a mestereimet másoltam. Nagyjából tíz évbe került a saját stílusom megtalálása. Újabb öt-tíz esztendő kellett ahhoz a felismeréshez, hogy tanítás valójában nincs is. Tanulás van: ha a hallgató motivált, akkor tanárként segíteni tudom. Senkinek semmit nem lehet megtanítani, amit nem akar megtanulni. Épp ezért a motivációt keresem, utána pedig ezt igyekszem kiszolgálni. Ez viszont soha nem unalmas, hiszen jó képességű emberek gondolkodását akarom fejleszteni, és ez mindig egyedi. Ebben a felfogásban mindennap rendkívüli inspirációt találok magam is. Azt vallom, hogyha az óráimon nem tanulok a hallgatóimmal való beszélgetésekből, akkor valamit biztosan nem jól csinálok. Meg is fogadtam, hogyha lesz egy olyan óra, amelyre rutinból megyek be, akkor abbahagyom.

Hogyan alakultak tovább a kutatásai, milyen témák foglalkoztatták?

Négy nagy hulláma van a kutatásaimnak. Az elsőnek valójában az volt a meghatározó kihívása, hogy meg kell írni a tananyagot és az alaptankönyveket. Ezt egyébként nemcsak én műveltem, hanem az egész tanszék: a 90-es években ott született meg az a könyvsorozat, amely lefedte a diszciplínánkat.

Ezek a tankönyvek még főleg nyugati forrásokra támaszkodtak, egyfajta magyar adaptációjukat valósították meg. A második hullám már arról szólt, hogy hazai adatokkal, magyar vezetők kérdőíves megkeresésével is folytassuk ezt az „honosítást”. A szükséges kutatásokat elvégeztük, ebből született meg a kandidátusi disszertációm is 1993-ban.

A harmadik nagy hullám 1995-ben kezdődött. Ekkor indult 62 ország részvételével a GLOBE kultúra- és leadership-kutatása. Minden korábbinál szélesebb körű és összetettebb empirikus vizsgálat volt ez, amelynek magyarországi kutatásvezetője lettem. Elmondhattuk, hogy Magyarország is felkerült a szakma világtérképére.

Mielőtt rátérnénk a negyedik hullámra, hogyan foglalná össze a kutatás magyar vonatkozásait?

Minden országban ugyanazok voltak a kérdőívek, az így begyűjtött adatok alapján néztük a különbségeket. Kilenc változó mentén folyt az összehasonlítás: hatalmi távolság; bizonytalanságkerülés; intézményi kollektivizmus; csoportkollektivizmus; nemi egyenlőség; rámenősség; teljesítményorientáció; jövőorientáció és humánorientáció. Ebben a nóvum egyrészt az volt, hogy szisztematikus mérés korábban nem létezett Magyarországon, általában Kelet-Európában sem, másrészt mód nyílt arra, hogy a hasonlóságok, illetve a különbségek mentén elkezdjük elemezni a helyünket ezen a térképen. Nekem volt módom megírni azt a klasztertanulmányt, amely leírta ezt a közép-kelet-európai, kulturális értelemben egymáshoz hasonlóságokat mutató országcsoportot.

Volt-e olyan, ami beigazolta korábbi feltevéseit, és olyan, ami nagyon meglepte?

 Igazoltuk például azt, hogy a kelet-európai kultúrák viszonylag nagy hatalmi távolsággal jellemezhetők. Ami meglepőnek bizonyult, az a maszkulinitás–feminitás kérdésköréhez kapcsolódott. A GLOBE ezt egy módszertani újítással két változó mentén vizsgálta. Az egyik azzal kapcsolatos, hogy a születéskor meghatározott nemi szerepünk és a társadalomban elfoglalt helyünk determinált vagy átjárható. A másik a felszínen megjelenő viselkedési megnyilvánulásokat nézte. Korábban a magyar kultúrát eléggé férfiasnak mérték. Ez be is igazolódott a felszíni viselkedésben. A nemi szerepek átjárhatóságában viszont Magyarország kifejezetten átjárhatónak, tehát femininnek bizonyult, a harmadik legfemininebbnek a 62 ország közül. Ez meglepő eredmény volt. Hozzáteszem, egy alapvetően maszkulin világban vagyunk relatíve femininek.

Az individualizmus–kollektivizmus jelenségét is két változóval mértük: egy szűkebb társas és egy szélesebb társadalmi közegben. A korábbi kutatások eredménye és az önképünk az volt, hogy individuálisok vagyunk. Ez az egyik metszetben igazolódott, a másikban nem. Tehát a szélesebb társadalmi közegben individuálisak, önérdek által vezéreltek, befelé fordulók, védekező magatartásúak vagyunk. A közvetlen társas közegünkben – család, baráti kör – viszont igencsak jó szintű kooperativitást sikerült kimutatni.

Ezekről órákat tudnék mesélni. A nagydoktori disszertációm írásának finisében vagyok, 16 fejezet mutatja ennek a kutatásnak a nóvumait. E kettő csak kiragadott nyalánkság.

Mi a saját speciális témája, témái?

Már el is érkeztünk a negyedik kutatási hullámhoz! Ezek tulajdonképpen a szervezeti magatartásból nőttek ki, egy-egy résztémáját mélyítik el. Csak azokat említem, amelyek önálló tárgyakká váltak. Az egyik a kooperatív logika. Sokat foglalkozom annak vizsgálatával, milyen gyökerei és feltételei vannak gondolkodásmódban, kultúrában, viselkedési mintázatokban annak, hogy a versengésből eljussunk a kooperációba. Tantárgyat is fejlesztettem ebből.

Egy ezzel kapcsolatos nagyon érdekes, népszerű másik tárgyat is tanítok, most már több mint tíz éve: ez a tárgyalástechnika. Egy monografikus alaptankönyvet is tervezek ebből írni.

Mi a tárgyalástechnika tételmondata? Milyen tanácsot adna nekem?

Amit hangsúlyozni szoktam, hogy a tárgyalás minden elemében tanulható tevékenység. Egy gondolkodásmód, egy séma, amit ha valaki megért, elsajátít és begyakorol, akkor behozhatatlan előnyben van azzal szemben, aki ezt nem tudja. Az egyik alapkategória az, hogy mi is a tárgyalás során elosztható értéktartomány, hiszen a két fél úgynevezett rezisztenciapontja közötti tartományon folyik az egyezkedés.

A másik alapdolog – ezt józan paraszti ésszel tudjuk is –, hogy mindig legyen B tervünk, mindig legyen tartalék opció.

A harmadik pedig, hogy a kooperatív logikát a tárgyalásba is be lehet vinni. A tárgyalás tulajdonképpen nem más, minthogy kicserélünk egymással olyat, ami a másiknál van, de szükségem lenne rá. Ezt is csinálhatjuk versenylogikával is, de kooperatív hozzáállással bizonyíthatóan többet nyerünk.

Jelenleg min dolgozik?

A már említett GLOBE-kutatás monografikus összefoglalásán, az 1995-ös első adatfelvételtől a 2016-ig folyamatosan bővülő vizsgálati eredményekig, csaknem hatezres adatbázison. Akadémiai nagydoktori disszertációként is szándékomban áll benyújtani.

Munkámat még izgalmasabbá teszi, hogy elindult a GLOBE új kutatása, amelyben már 135-re bővül a részt vevő országok száma, így csaknem az egész világot lefedő összehasonlítható adatokhoz jutunk. Egy sokat ígérő új változót is beemeltünk a kutatásba: a bizalom kérdését. Március végéig egyébként már produkálnunk kell a hazai adatokat.

Egyszer önkormányzati képviselőségre is adta a fejét. Ez hogyan adódott az életében?

Nagy nekibuzdulás volt, egy nagyon lelkes, többnyire barátokból álló társaság úgy döntött, hogy elindul a képviselőségért, és együtt, csapatban próbál tenni Martonvásárért. A 13 képviselői helyből nyolcat meg is szereztünk. Négy évig vettem részt ebben a munkában, a pénzügyi bizottság vezetői teendőit is ellátva.

Jó érzéssel gondol vissza erre az időszakra?

Hogyne!

Család? Kikapcsolódás?

Második házasságomban élek. Az elsőből három gyermekem van, a párom kettőt hozott magával, már mind kirepültek családi fészekből. Rengeteg könyv vesz körül minket otthon, szeretjük a jó filmeket is. Martonvásáron lakunk, egy faluval följebb, Gyúrón négy éve vettünk egy kertet – a bakancslistámon szerepelt! –, ahol 100 tőke borszőlőnk és 50 gyümölcsfánk van. Most már a saját boromat készítem, 100-120 litert. Gyümölcsöt aszalunk, alma- és borecetet állítunk elő. Ezekkel nagyon szívesen töltjük a szabadidőnket.

Honnan ez a vonzalom?

Anyai nagyszüleim a földből éltek, 14 éves koromig minden nyarat náluk töltöttem, biztosan innen az impulzus. Ám szőlőjük nem volt, az már a bor szeretetéből fakad.

 

Galéria