Érthető kötöttségeket, ugyanakkor izgalmas feladatot is jelentett a budai Várban lévő egykori városháza rekonstrukciója, amelynek sikere nyomán a közkincsnek számító épület méltó helyszínt biztosít egy közfunkciónak – foglalja össze az elvégzett munkát Szabó Levente, a modernizálást irányító építész. Az Ybl-díjas építészmérnök, a Hetedik Műterem ügyvezetője szerint fontos rekonstrukciót vittek véghez, de a négyéves munka csupán egy sikeres epizód a Bölcs Vár épületének több százéves történetében.

Alapvetően könnyebb dolga van egy építésznek akkor, ha zöldmezős beruházást kell megterveznie, hiszen itt lényegesen kevesebb kötöttséggel kell számolnia. A Bölcs Vár esetében azonban számtalan védendő adottság ismeretében kellett dolgozni. Mennyire jelentett ez nehézséget, illetve megkötést?

Biztosan vannak olyan építészek, akik a zöldmezős típusú munkákat szeretik inkább, de mi, a kollégáimmal együtt kifejezetten inspirálónak tartjuk, ha ilyen típusú, a múlt rétegeihez ezer szállal kötődő épületekkel foglalkozhatunk. Ezen munkáink közül is kimagasló volt a régi budai városháza rekonstrukciójának tervezése, majd annak nyomon követése a kivitelezés során. Egy, a XIII. századtól épülő, több korszakban, több perióduson keresztül bővülő és átalakuló fantasztikus épületanyagról van szó, amely nem csak a mai, barokk korszakát reprezentáló formájától különleges, hanem attól a végtelen gazdagságtól, amelyben egyszerre láthatjuk a középkori, a barokk, vagy éppen a 20. századi beavatkozások nyomait. A mi feladatunk az volt – azon túl, hogy modernizáltuk az épületet és alkalmassá tettük a ma elvárt funkciókra –, hogy eligazodjunk a múlt szövetében. Időnként láthatóvá kellett tennünk a különböző korok találkozásait, időnként pedig hierarchiát kellett felállítanunk közöttük. A legfontosabb azonban mégis az volt, hogy átmentsük ezt az épületet a jövő számára. Átfogó rekonstrukcióra, renoválásra ez az épület most évtizedekig nem szorul.

Miben nyilvánult meg az épület modernizálása? Milyen munkákat ölelt fel ez a folyamat?

Itt két témakört lehet említeni. Ezek egyike az épület bővítése. Lefedtük az épület két belső udvarát, mivel korábban nem volt olyan rendezvénytér, amely az új funkcióhoz szükséges lett volna. Ezen felül beépítettük a tetőteret, amelyre az épület történetében még nem volt példa. Itt a részben még háromszáz éves vörösfenyő-szerkezet ma is látszik, az eredeti szerkezet nagyjából fele túlélte a második világháborút. A másik témakört a gépészeti, oktatástechnológiai és egyéb rendszerek modernizációja és beépítése jelentette. Ezeket igyekeztünk elrejteni amennyire csak lehet, hogy az épületbe látogatók ebből a lehető legkevesebbet érzékeljenek. Nem nyom nélküli ez a munka, hiszen pl. az épületben értelemszerűen kortárs lámpatesteket helyeztünk el, de számtalan olyan pont van, ahol burkoltan, a padlószint alatt vezetékrendszerek futnak, amelyek működtetik ezt az épületet.
Hogyan lehetett ezt a munkát megtervezni és végrehajtani annak ismeretében, hogy az épület csak nagyon korlátozottan alakítható át?
Lényegesen nehezebb, komplexebb és időigényesebb volt minden tervezési folyamat ebben a házban. Megpróbáltuk megérteni az épületet, annak belső logikáját és annak megfelelően dolgozni. Ez érinti az ajtókat, az ablakokat, a gépészeti rendszereket, vezetékeket, általában mindent. A munkánk jelentős része láthatatlan, nem véletlenül: ez is volt a célunk.

Manapság olyan funkciók is alapvető elvárások, amelyekre a régiek nem gondolhattak. Ilyen például a légkondicionálás. Volt egyáltalán az elmúlt évtizedekből származó valamiféle klímarendszer az épületben?

Egyáltalán nem volt ilyen ebben a házban, ezt most kellett kiépítenünk. Van egy korszerűnek nevezhető szellőztető rendszer, amely hűt és részben fűt is. Úgy terveztünk ezzel, hogy természetesen a légkondicionáló rendszer élettartama töredéke egy ilyen épületének, vagyis idővel a rendszer modernizálásra, majd cserére szorul.

Hogyan tudja majd az utókor ezeket a cseréket végrehajtani?

Részben ezek olyan terekben vannak, ahol ez a csere gond nélkül elvégezhető, részben pedig nyilván elkerülhetetlen, hogy komolyabb beavatkozásokat vigyenek majd véghez. Úgy tekintettünk a mi, egyébként nagyon komplex beavatkozásunkra, hogy érintetlenül hagytuk az épület történelmi valóságát, ám ha egy későbbi kor felülbírálja a mi elképzeléseinket, akkor azt meg tudja tenni a történeti anyag sérelme nélkül. A tervezés és a kivitelezés négy évig tartott. Ez eltörpül az épület több százéves története mellett. Ennek tudatában végeztük a munkánkat.

A Bölcs Vár rekonstrukciós folyamatát komoly díjakkal is elismerték különböző szakmai grémiumok. Ezeket hogyan kell elhelyezni az elismerések listájában?

A rekonstrukciós munkáért számos rangos elismerésben részesült a ház, amelyekből három nagyon fontos díjat emelnék ki. Megnyerte a Budapesti Építészeti Nívódíjat, amelyet egyetlen fővárosi épület kaphat meg, pedig számos létesítmény verseng érte. Nagyon fontos elismerésnek tartom ezt. Továbbá az UNESCO nemzetközi műemlékvédelmi szervezete, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága ICOMOS-Díjjal jutalmazta a munkát, és a Pro Architectura díjat, amelyet igazából a fejlesztő, építtető nyert. Itt meg kell említeni az MNB Alapítványát, amely felvállalta azt a feladatot, amelynek során közfunkció került egy közkincsnek számító épületbe. Sok ilyen példa lehetne még szerte az országban. Ezek az elismerések fontosak, mert jó visszajelzést jelentek mind az építtetőnek, mind pedig a tervező és kivitelező csapatnak arról, hogy alapvetően jó elgondolások mentén és sikeresen dolgozott. Az igazi érték számunkra azonban az, hogy látjuk: elkészült és megfelelően működik a ház.